( Joseph Van Lawless)
/ A halál után is van élet/
/ A halál után is van élet/
*Anthony szemszöge*
A sötétben ülni Felix-szel elég fura. Alapjáraton egy
kedves ember és nagyon cserfes, de látszik rajta, hogy a Pokolból jött fel,
maga után hagyva jó pár évet. Élvezi a sötétséget és az azzal járó csendet.
Persze sokan ijesztőnek és hátborzongatónak tartják azt a sötétséget, amiben
élnek. Mi, démonok viszont élvezzük. A sötétség. A megbűvölő félelem, mely
mindig magába fogad. Mely megérti elpazarolt életed sérelmeit. Egy megértő
barát, aki nem mondja el fájdalmas vagy piszkos dolgaidat senkinek sem. Ha nem
érted magányosságod átölel és magával ránt egy új világba, ahonnan vagy
menekülsz vagy ott maradsz, engedve, hogy elemésszen a tökéletes sötétség. A
tökéletes sötétség. Magamon meglepődve vigyorodok el a saját szavaimon.
Tökéletes sötétség? Soha nem volt olyan, csak egy hely, ahol fáradt lelkednek
megadták az utolsó lökést a pozitív dolgok elvesztése felé. Egy mocskos, bűnös
hely, ahol nincs kegyelet, ahol siralommal kevert bosszú szennyezi a levegőt.
Onnan tisztán soha senki nem jött ki. Az ember testét meggyalázva köpik vissza
egy Pokolnál kegyesebb helyre, de talán az se teljesen igaz. Meggyalázva, egy
érzelmi roncsként a Föld rothadt levegőjét szívva, lehet visszasírod a
sötétséget, mely régen csendesen simogatott és meghallgatott, de utána ostobán
eldobott és elvette minden erkölcsöd. De a végén úgy is vissza fogod siratni,
mert találkozol az embereknek nevezett elkényeztetett szörnyfalkával.
Mind ostoba és velejéig összezavarodott. Ostoba angyalok és ostoba démonok.
Játszanak velük egy elfuserált sakkot, amiben a végén a bábuk a gazdájukat
fogják leütni a királlyal az élen. Szinte undorodni tudok mindtől, de nem. Nem
kezdem el én is ezt az ostoba gyűlölködést. Inkább visszamenekülök a
sötétségbe, amiben testem megromlott és elvesztette minden becsületét. Miért?
Az emberek még jobban meg tudnak alázni és belegondolva, mindben ott van ez a
sötétség. Szar alakok, akiket ezek a rohadt angyalok dobtak le a Földre.
Felkelek és nyugodt léptekkel megyek
az ebédlő végében lévő kis komód felé, ahol elrejtettem mára pár üveg
vörösbort. Kinyitom az ajtót és előveszem, amit elsőnek a kezeim közé kapok. A
komód tetején álldogáló kristály poharak közül elveszek kettőt. Megtartva
megyek előre. A sötétben is megcsillant valamitől a pohár kecsesen kidolgozott
alakja. Felsóhajtva fordulok vissza és veszem el a maradék négy poharat.
Lassan, cammogva figyelem a leült társaságot. Mindenki elé pakolok egy poharat,
majd leülök a helyemre. Asztalfő.
-Otthagytátok?-
érdeklődtem és kibontottam a borosüveget. Rájuk se kellett néznem, tudtam, hogy
bólintottak. Túl kiismerhetők. -Nem lesz abból gond?- néztem fel, majd öntöttem
a poharamba. Joseph az ölembe vetődött és poharát is az enyém mellé rakta.
Morogva öntöttem neki is.
-Felébredt
már, de téged követel! Minket konkrétan elküldött a francba. Bár, csodálkozom,
hogy ilyen hamar magához tért!- mondta az ölembe üldögélő. Kezem derekára
simítottam és ő nyakamnál húzott közelebb.
-Bár
elképzelhető, hogy csak ilyen átmeneti állapot. A szakirodalom azt írja minden
esély meg van arra, hogy pár napig skizofrén állapotban van- mondta
teljesen nyugodtan Claus. Vele tudok valamire menni legalább.
-Nem
értem!- mozgatta meg egy kicsit a csípőjét Joseph.
-Néha
rosszabb vagy, mint egy ribanc! Ő jó volt, tehát a te meg az én és rossz
lelkéből kapott egy keveset, akkor valószínűleg meg kell szoknod, hogy néha le
fogja tépni a csinos ki szőke fejed!- mondtam, mire szúrósan meredt rám. Nem az
én bajom, ha sötét.
-Megsértődtem!-
mondta. Hangosan felsóhajtottam, majd álla alá nyúltam. Óvatosan rányomtam
ajkaimat az övére. Hümmögött, majd belemosolyodott a csókba. Nem ő lett volna.
-Kárpótolva!- nevetett fel és arcát az enyémnek dörgölte. Féloldalasan
elmosolyodtam és közelebb húztam vékony testét. Milyen kis ártatlan, de egyben
egy tipikus rohadék. Tökéletesen emlékszek arra, amikor megtaláltam vérbe
fagyva télen. A kis törékeny Joseph.
Finnország jeges erdeiben sokszor
voltam eddig. Csodálatosak, mit ne mondjak. A makulátlan hó tökéletes ellentéte
a sötét, magas fáknak, melyek körbevesznek. Kevés zavaró tényező van télen a
finn erdőkbe. Az emberek és az állatok nem igazán bírják azt a kegyetlen
hideget, ami ott uralkodik télen, bár én mindig is szépnek találtam.
Józanítóan kegyetlen, akár a démonok tekintete. Sok hozzám hasonló, ha kap
egy kis szabadságot, akkor
Finnországba látogat. A Pokol forró, sőt égető, míg az az ország hűvös. Egy kis
felfrissülés. Bár a 21.században lévő finn erdők semmik, a 19.században lévő
erdőkhöz. Azok valahogy a korukhoz hűek voltak. Rejtélyesek, vadítóak és
rengeteg titkot hordoztak ágaik között. Joseph-et is egy ilyen erdőben találtam
meg. Vére a tökéletes havat vörösre festette. Ruhátlanul, fájdalmaktól
görcsösen összeránduló, kihűlt teste egy fa alatt volt. Hosszú, szőke tincsei
szanaszét hevertek a havon. Fehér, bársonyos bőre, enyhén ütött el a hótól. Kék
szemei elködösödve meredtek a szemeben. Láttam még bennük egy enyhe életet, de
az a csillogás nem az a csodás és tündöklő csillogás volt. Kék íriszeit
feketére festette ez a csillogás. Ismert volt már számomra. A dühből táplálkozó
bosszú sötétje égett szemeiben. Ajkai elnyíltak voltak és közülük szivárgott
vére. A Hold megvilágított egy cseppet, ami szája szélében volt. Magamban
vágyat éreztem arra, hogy egy csepp vérét megkapjam, de nem tartottam ott
erkölcsösnek. Igen, egy démon mondja, hogy erkölcsös-e valami. Magamat is
meglepve fogtam meg könnyű, elgyengült testét. Hideg homlokára egy enyhe csókot
leheltem. Arca szinte egy nőé lehetett volna, mégis megbújt benne az a férfias,
tekintélyt parancsoló férfi. Megbabonázva meredtem rá, miközben elvittem a
saját kis kastélyomhoz. Rögtön lefektettem a saját ágyamra és meleg vizes
rongyokkal próbáltam felmelegíteni átfagyott testét. Testemből áradó hő is
segített neki valamennyire. Furcsán tapasztalva, de engedtem, hogy a belőlem
áradó meleg még csaljon belé életet. Egyhamar magához tért, de még mindig
fájdalmai voltak. Szeme a testi és lelki fájdalomtól sötétedett, ami engem
cselekedésre ösztönzött. Mindenki megérdemli, hogy a gyilkosát megölje, de
kevés embernek van akkora szerencséje, hogy találkozzon egy démonnal, aki tudja
milyen, ha elárulják. Felajánlottam neki, hogy megmentem az életét, ha ő segít
nekem. A halálos ágyon nem tiltakozott. Karomon ejtve egy kis vágást engedtem
minden nyílt sebére pár cseppet a véremből. Ha az én halhatatlan vérem
találkozik az övével, biztos, hogy túléli. És túl is élte. Örök
hálává vált a cselekedetem és nem kérdezte soha azt, hogy mi is lenne az
amiben segíteni kellene és soha nem kérdezte, hogy miért ő. Talán nem is tudtam
volna megadni neki a választ.
-És kik
is ezek az emberek, akiket meg kéne védenünk?- érdeklődött Simon. Sóhajtottam,
majd beleittam az előttem lévő vöröslő borba. Vártam már valamelyiktől ezt a
kérdést.
-Igazából
fura kölkök. Csoda lakozik bennük. Valami világosság és sötétség. Utálat és
kedvesség. Érzékenység és keménység. Jó és a rossz. A tökéletes emberpár, akik
most ikrek. Két fiú, akiket nem lehet elszakítani egymástól. Ti még nem
láttátok őket élőben, de ha engem kérdeztek, hogy milyenek, akkor egyszerűen annyit
mondok, hogy az egymás kötelező ellentétei. Olyanok, mint én és Mortincia. Csak
mi nem tudjuk a világot megmenteni.- fejeztem be, mire Claus és Sebastian
féloldalasan elmosolyodtak. Simon és Felix, pedig rosszallón forgatta szemeit.
Nekik látom ez kicsit se tetszik, de nem merik a szemembe mondani. Félnek
tőlem, gondolom vagy csak nem akarják kimondani és elrontani a látszólagos
lelkesedésünket. Igen, talán tényleg a látszólagos a legjobb. Egy démon
nem lelkesedik azért, hogy valakit megmentsen, Ha meg már kettőt kell
megmenteni az már konkrétan visszataszító, de ami teljesen abszurdum, hogy mi
ebből semmi hasznot nem húzhatunk. Mondhatni időpazarlás, de nincs mit
csinálnunk és valami extrém tevékenység mindig kell nekünk is.
-Egy
kérdés. Hogy fogjuk innen megmenteni őket valamitől is ha itt leszünk a nap
minden percében?- érdeklődött gúnyosan Simon. Milyen kis pesszimista! Komolyan,
azt hiszi, hogy ellenem valaha is lehet esélye egy vitát nyerni? Nincs rá
lehetősége se. Itt én vagyok a legidősebb démon.
-Beépülünk
a sulijukba. Szerintem én és Claus tanárnak jelentkeznénk és hárman, pedig
tanulók lennétek. Itthon meg maradnának ketten megvédeni a hadiszállást.
Megfelelő?- érdeklődtem felhúzott szemöldökkel. Claus hátba veregetett, míg
Sebastian helyeslőn bólogatott. Simon meg hát dühöngött. Örökös lázadó a
testvérével együtt. Nem is csodálom, hogy őket is lefokozták. Fellázadni az
ezredes ellen és megbolygatni a Pokol seregét. Nagy merészség kell hozzá és
mérhetetlenül nagy intelligencia. Egy jól szervezett hadsereget, nehéz
megbolygatni, ami már jó pár ezer éve egységes. Jogos, hogy nem kéne bennük
bíznom, de tudják, ha egyszer árulnak el vagy mernek fellázadni ellenem a
kastélyom falát vörösre festem......a vérükkel. Ezt ők nagyon is jól tudják.
Tartom magam a Pokolban kapott címemhez. Lucifernél
is veszélyesebb.
A lépcső felől hangos cipőkopogást
lehetett hallani. Magához tért a drágaságom. Kíváncsi vagyok, hogy még mindig
ugyan olyan piszkos és véres e. Tetszett rajta egy kis mocskosság. Sokaknak
brutálisan mutatna, de nekem tetszik. Ők valószínűleg még nem látták őt jónak.
Azoknak sejtelmük sincs arról, milyen ártatlan csillogás volt kék szemében és
mennyire ragyogott a fehér selyem ruhájában, miközben hófehér arcát hosszú,
göndör tincsei fogták közre. Sugárzott belőle a megértés, az a gyermeki
ártatlanság és kíváncsiság. Fura az volt, hogy csak neki volt ilyen elragadó
kisugárzása. A többi mocskos angyalnak valahogy nem volt ennyire tiszta a
kisugárzása. Leírhatatlanul utálok rájuk nézni. Démon vagyok, tehát
látom ha valaki romlott vagy nem tökéletesen tiszta. Azok ott fent Mortincián
kívül, mind agyon ajnározott, képmutató angyalok voltak. Kevesebb jó indulat
szorult beléjük, mint az emberekbe, pedig mindenki azt hiszi olyan jók. Hát
nem. Önérdekű, felfuvalkodott, senkik!
-Anthony!-
szólított meg egy gyenge női hang. Joseph-et arrébb tolva felkeltem és a hang
irányába mentem. Mortincia, egy oszlopnak támaszkodva állt. Nehézkesen vette a
levegőt, dús ajkai vértől vörösen csillogtak a gyertya gyenge fényétől. Szája
sarkából egészen mellkasáig megszáradt vércsík húzódott. Szemei környéke
duzzadtak volt és véresek. Egész alakja vérben úszott. Megfogtam gyenge testét
és hüvelykujjaimmal próbáltam letörölni az arcára tapadt vörös nedűt. Egyik
szeme ködös kéken pislog rám, a másikban már egy vörös kereszt díszeleg. Szinte
csodálatos. Egy véres angyal, akit kezd elnyelni a hatalmas sötétség. Gyönyörű.
-Miért
nem maradtál fent?- érdeklődtem. Ő felnézett rám és elgyötört arcán aggodalom
ült.
-Itt vannak!- nyögte, mire a mellettünk
lévő fal kirobbant. A robbanás ereje teljesen a szembe lévő falig repített
minket. Testemmel megpróbáltam megvédeni a kezembe tartott bukott angyalt.
Magam se tudom miért, de védelmezőn köré zártam a kezem és hátammal kezdtem
védeni a súlyos faldaraboktól. Zavartan néztem a robbanás felé. Kabátom alá
nyúltam és rámarkoltam az ott megbúvó fegyveremre. Súlyos, fémből készült
stukker, mely halálos tud lenni mindenkire. Még Lucifertől kaptam, amiért
hűségesen védtem őt elég sokáig. Soha nem használtam még, de a Mester
megmutatta, hogy mindent elpusztít, ami az útjába kerül. Soha nem
használat oka az volt, hogy soha nem volt ki ellen használni. Nem kellett
speciális fegyverekhez folyamodnom, mert minddel elbántam félkézzel. Viszont az
angyalok elég szép beavatásnak tűnnek.
Most már dühödten néztem magam elé
és az előttem lévő három angyalt kezdtem mérlegelni. Mindhárom ugyan úgy nézett
ki. Fehér bőr, világos, hosszú haj és semmit mondó arc. Szemük csupa fehér
volt. Elhúztam a szám és leporolva magam keltem fel, felmérve testalkatukat.
Magasak voltak, tiszteletet kívánó testtartással. Morogva néztem őket.
Undorodtam tőlük. Fehér szemük árulkodott arról, hogy senkik. Beidomított
állatok, akik felett a felsőbb hatalom uralkodik. Nem Isten, mert az ennyire
mindig próbál nyugodtan megoldani dolgokat. Más van felettük. Egy olyan, aki
valami bosszút akar állni. Mennyire angyali már ez, nem? Egy angyal, akit a
bosszú hajt, de még is még angyal. Milyen felemelő, hogy az se már az
igazi.
-Anthony!
Figyelj egy kicsit!- állt fel Mortincia és megtörölte véres száját. Mozgása
határozott és stabil volt, tekintete izzott. Undorodva bámulta a három angyalt,
akik üresen meredtek ránk. -Ez egy csapda! Három angyal van itt, tehát lehet
egy sejtésem, hogy nem fent uralják őket. A fentiek vagy egy seregnyit
küldenének nekünk. Valaki más uralja őket!- tette a kezét a tarkómra, majd
erősen húzott le. Fejünk fölött éreztem egy enyhe szellőt. Visszaegyenesedtem,
majd oldalra néztem. Egy sötét alak támaszkodik a kőfalnak, kezében egy
füstölgő pisztollyal. Szájában a cigaretta égett vörösesen. Rövid, fehéres
tincseit egy kalap fedte. Szemüvegét feltolta orrára, ami fehéresen csillant
meg. -Ez kellett még nekünk!- morogta egykedvűen Mortincia. -Vigyázz!- mondta,
majd kitárta szárnyait. A sokáig fehér szárnyak, már elvesztek a helyiség
tökéletes sötétségében. Vérvörös tincsei lebegtek az ég felé.
Nemesi eleganciával nyújtotta ki karjait. Kézfejét lefelé tartotta, fejét
továbbra is lógatta. Kétség kívül hasonlít egy keresztre feszített emberre, ha
a szárnyakat nem tekintjük. A vér, a testtartás, a gyötrelmes arcmimika és a
még mindig töretetlen ártatlanság. Szemei csukva voltak, ami kíváncsisággal
töltött el.
-Még mindig
ugyan olyan csodálatos vagy! Csodálatosan adod a keresztel áldott angyalok
szerepét. Milyen kár, hogy nem vagy már angyal! -lépett közelebb hozzá az
idegen. Én csak értetlenül néztem az eseményeket.
*Mortincia szemszöge*
Meglepődtem, hogy egyáltalán
járni tudok. Belül fájt mindenem és kívül-belül mocskosnak éreztem magam.
Viszont a megérzésem, hogy az angyalok támadni fognak beigazolódott. Ráadásul
a legelvetemültebb része. Elvetemült? Inkább brutális. Ők nem ismernek
megállást és addig pusztítanak, amíg tudnak mit. Úgy néz ki, most én vagyok a
céljuk. Rossz célpont. Szokásukhoz híven, azt hiszik, hogy el tudnak bánni
mindenkivel. Arrogánsak, beképzeltek és a legnagyobb hiba, hogy bolondok.
Olyanra támadni, aki ismeri minden húzásukat, aki mellesleg már nem áll senki
tulajdonában? A bolond népség.
-Üdv,
Alexander atya! Mi szél hozta erre? Tudtommal, a túlzott egoizmusa gátolja azt,
hogy egy ilyen helyre jöjjön- mondtam és felnéztem rá. Meglehetősen kezdem
élvezni, ahogy kezd rajtam eluralkodni a kapott rosszaság. Most olyat tehetek,
amit eddig nem tehettem. Tökély.
-Hallottam,
hogy túlélted a zuhanást. Jöttem téged likvidálni!- lökte el magát a faltól.
Elhúztam a szám és keserűen felnevettem. Ez lesz ám az érdekes. Féloldalasan
elmosolyodtam és bámultam az atyát. Feketébe bújtatott alacsony, de egyben erős
alkata és arcán ülő magabiztos vigyor árulkodott arról, hogy még se annyira
jólelkű, mint azt az ember hiszi. Már akkor tudtam, hogy kegyetlen, mikor
beküldtek az angyal seregbe. Csodálkoztam rajta, mert oda mind nálam idősebb és
tapasztaltabb angyal jutott be. Én bezzeg meg még alig tudtam repülni, de
mennem kellett. Ez volt talán az első sokk. A második, pedig talán tényleg
meglepett. Egy első látásra nyugodt és megértő atyához kerültünk. Nem kellett
lemenni a Földre, de a Mennyben se voltunk. Konkrétan a kettő között, egy
kietlen, hideg és goromba helyen. Persze az egész sereg pesszimistán állt hozzá
a dologhoz, mert egy ember képez ki egy természetfelettit? Teljes abszurdum.
Viszont, én már akkor tudtam, hogy kegyetlenebb lesz, mint bármelyik másik. Nem
kellett ebbe a megérzésemben sem csalódnom. Már az első nap, ahogy belépett
kiáltott róla a kegyetlenség. Ránk nézett és szemrehányóan annyit mondott, "Ennél gyengébb lehetett
volna?"aztán gúnyosan mosolygott felénk. Onnantól, szépen fogalmazva,
annak örültünk, ha házáig el tudtuk magunkat vonszolni. Bár ez a sereges része.
Velem még kegyetlenebb volt. Többször is maradtam vele kiképzés után, mert ezt
parancsolta. Én pedig, mint engedelmes katona csináltam tovább. Volt példa rá,
hogy miközben pihenni hagyott mesélt pát dolgot, vagy beavatott pár elég titkos
taktikába. A kedvence részem meg még csak most jön. Elmondott nekem mindent
erről a szervezetről, amibe keveredtem. Meglehetősen bolond dolognak tartottam,
mert ő nem tudott rólam semmit, csak azt, hogy van egy kereszt a
szemembe.
-Rossz a
célpont, Atyám!- mosolyogtam felé gúnyosan. Ránéztem a mellettem lévő
Anthony-ra, akin látszódott, hogy kijött az ölhetnék. Most mondjon valaki nemet
egy vérengző fenevadnak! -Nyugodtan megölheted őket!- suttogtam a fülébe, mire
arcán vérszomjas vicsorgás kezdett húzódni. A kezében szorongatott pisztolyát
felemelte és motyogott neki valamit. A következő pillanatban, pedig láttam,
hogy elfordítja a fejét és behunyja a szemét. Ez az! Kezdődjön a lényeg.
Alexander Atya lassú léptekkel
kezdett el felém jönni. A mellettem álló démon, pedig a három, eddig teljesen
mozdulatlan angyal felé vette az irányt. A felém, ijesztő lassúsággal
közeledőre meredtem és nekidőltem a falnak. Provokálom. A sok dolog mellett,
azt is megjegyeztem, hogy menthetetlenül utálja, ha játszanak az idegein.
Megértem valahogy, bár most a megértésnek itt semmi helye. Kezem a hátam mögé
helyeztem és töretlen önbizalommal mosolyogtam.
-Látom,
már szereztél magad mellé valakit. Milyen vonzó is vagy ezzel a hajjal! Bár
tény, hogy lassan a vér fogja így beszínezni- szegezte a torkomnak a
pisztolyát. Felnevettem, majd előhúztam a hátam mögül a bal kezem és lassan
követve a jobbomat is. -Hoppá, gyorsan tanulsz!- nevetett fel és hátrább
lépett. Kezemet kezdte el vizslatni, amiben két tökéletes markolatú és
tervezésű fegyver díszelgett. Szárnyam mellé még kaptam két óriási stukkert,
amit eddig egyszer használtam. Egyszer egy csatában, másodjára most fogom. Ha
nem rozsdásodtam be, elsőre fejen lövöm. Tény, hogy én vagyok az egyik legjobb
lövész, akit Alexander ismert is valaha.
-Ismersz
annyit belőlem, hogy jobb vagyok, mint az átlag!- emeltem fel a két
karom.
-Bizony!
Bár kíváncsi vagyok, hogy fájó tagokkal is olyan jó vagy-e?- lépett hátra
kettőt. Fájó tagokkal ide, fájó tagokkal oda, jó vagyok. Lehunytam a szemem és
becsuktam a szám. Sokak, már épp lőttek volna, de én nem. Szeretem, ha az
ellenfél kezdeményez. Könnyebb a technikai felkészültségét és gyakorlatát
kiismerni. Persze, hogy is lehet csukott szemmel kiismerni az ellenséget?
Bátran és elvetemülten. Általában a mesterlövészek is pontos, több percnyi
finomítás után tudják elsőre lelőni a prédájukat. Igen, de a pisztoly ennél
durvább fegyver. Kegyetlenül váj az ember húsába és szakít fel egy csomó eret,
ami után vérveszteség a halál. Bár attól függ, ki milyen határozottan húzza meg
a ravaszt. Határozottság minden titka.
Bátran és rendíthetetlenül álltam,
volt kiképzőn előtt, aki hírhedt a pontosságáról. Hm, ez a veszély vicces
dolog. Lelki szemeim előtt látom, ahogy szemet forgatva, magabiztosan meghúzza
azt a rohadt ravaszt. A golyó pontosan a fejem felé közelít, elvetemült
gyorsasággal, de én nem ijedek meg. A fej a legrosszabb, ahova csak lőhetnek.
El lehet hajolni előle. Alig van pár lábnyi távolság, mikor arrébb léptem.
Mellettem a fémgolyó a falba nyomul, maga után hagyva egy erőtlen füst
csíkot.
-Tőled
jobbra vártam, mester!-
ejtettem ki gúnyolódva. Egy hördülést hallok. Megfelelő jelzés arra, hogy
felnyissam a szemem. Szemhéjaim felpattannak és azzal a lendülettel lövök a
fegyverrel. Nem fejre, mert tudom, elhajolnál. Nem, inkább a két erős karodba
kívánom a fémet, ami a elhagyta a fegyveremet. Meglehetősen nagy nyugalommal figyelem,
ahogy kezedbe mélyednek. Féloldalas mosoly kíséretében nézem, ahogy meghökkenve
tapasztalod, eltaláltalak. Erre nem számítottál. Vén bolond. Kezedből kiesik a
fegyver, majd félve hátranézel. Kikerekedik a szemed, ahogy látod, Anthony az
egyik angyalod fejét szedi le, majd annak vérét egy üvegbe folyatja. A rákerült
vért, szájával nyalja le és vámpírokat megszégyenítő módon élvezi annak
hatását. Rájössz, hogy itt elbuktál, tehát egy kacsintással eltűnsz. Gyáva
vagy. Nem ezt tanítottad nekem. Fejemet rázva lépek a házi démon uramhoz.
-Elég
keserű. Komolyan, azt hittem ennél finomabbak!- húzza el a száját
Anthony.
-Fél-állású
vámpír vagy?- érdeklődtem kedvesen.
-Öm nem.
Csak szeretem az ízét és kapok tőle egy plusz erőt!- kezdett el röhögni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése