2013. július 31., szerda

Swallow my Bullet: 4.fejezet

( Joseph Van Lawless) 
/ A halál után is van élet/

*Anthony szemszöge*
   
         A sötétben ülni Felix-szel elég fura. Alapjáraton egy kedves ember és nagyon cserfes, de látszik rajta, hogy a Pokolból jött fel, maga után hagyva jó pár évet. Élvezi a sötétséget és az azzal járó csendet. Persze sokan ijesztőnek és hátborzongatónak tartják azt a sötétséget, amiben élnek. Mi, démonok viszont élvezzük. A sötétség. A megbűvölő félelem, mely mindig magába fogad. Mely megérti elpazarolt életed sérelmeit. Egy megértő barát, aki nem mondja el fájdalmas vagy piszkos dolgaidat senkinek sem. Ha nem érted magányosságod átölel és magával ránt egy új világba, ahonnan vagy menekülsz vagy ott maradsz, engedve, hogy elemésszen a tökéletes sötétség. A tökéletes sötétség. Magamon meglepődve vigyorodok el a saját szavaimon. Tökéletes sötétség? Soha nem volt olyan, csak egy hely, ahol fáradt lelkednek megadták az utolsó lökést a pozitív dolgok elvesztése felé. Egy mocskos, bűnös hely, ahol nincs kegyelet, ahol siralommal kevert bosszú szennyezi a levegőt. Onnan tisztán soha senki nem jött ki. Az ember testét meggyalázva köpik vissza egy Pokolnál kegyesebb helyre, de talán az se teljesen igaz. Meggyalázva, egy érzelmi roncsként a Föld rothadt levegőjét szívva, lehet visszasírod a sötétséget, mely régen csendesen simogatott és meghallgatott, de utána ostobán eldobott és elvette minden erkölcsöd. De a végén úgy is vissza fogod siratni, mert találkozol az embereknek nevezett elkényeztetett szörnyfalkával. Mind ostoba és velejéig összezavarodott. Ostoba angyalok és ostoba démonok. Játszanak velük egy elfuserált sakkot, amiben a végén a bábuk a gazdájukat fogják leütni a királlyal az élen. Szinte undorodni tudok mindtől, de nem. Nem kezdem el én is ezt az ostoba gyűlölködést. Inkább visszamenekülök a sötétségbe, amiben testem megromlott és elvesztette minden becsületét. Miért? Az emberek még jobban meg tudnak alázni és belegondolva, mindben ott van ez a sötétség. Szar alakok, akiket ezek a rohadt angyalok dobtak le a Földre.
            Felkelek és nyugodt léptekkel megyek az ebédlő végében lévő kis komód felé, ahol elrejtettem mára pár üveg vörösbort. Kinyitom az ajtót és előveszem, amit elsőnek a kezeim közé kapok. A komód tetején álldogáló kristály poharak közül elveszek kettőt. Megtartva megyek előre. A sötétben is megcsillant valamitől a pohár kecsesen kidolgozott alakja. Felsóhajtva fordulok vissza és veszem el a maradék négy poharat. Lassan, cammogva figyelem a leült társaságot. Mindenki elé pakolok egy poharat, majd leülök a helyemre. Asztalfő. 
-Otthagytátok?- érdeklődtem és kibontottam a borosüveget. Rájuk se kellett néznem, tudtam, hogy bólintottak. Túl kiismerhetők. -Nem lesz abból gond?- néztem fel, majd öntöttem a poharamba. Joseph az ölembe vetődött és poharát is az enyém mellé rakta. Morogva öntöttem neki is. 
-Felébredt már, de téged követel! Minket konkrétan elküldött a francba. Bár, csodálkozom, hogy ilyen hamar magához tért!- mondta az ölembe üldögélő. Kezem derekára simítottam és ő nyakamnál húzott közelebb. 
-Bár elképzelhető, hogy csak ilyen átmeneti állapot. A szakirodalom azt írja minden esély meg van arra, hogy pár napig skizofrén állapotban van- mondta teljesen nyugodtan Claus. Vele tudok valamire menni legalább.
-Nem értem!- mozgatta meg egy kicsit a csípőjét Joseph. 
-Néha rosszabb vagy, mint egy ribanc! Ő jó volt, tehát a te meg az én és rossz lelkéből kapott egy keveset, akkor valószínűleg meg kell szoknod, hogy néha le fogja tépni a csinos ki szőke fejed!- mondtam, mire szúrósan meredt rám. Nem az én bajom, ha sötét.
-Megsértődtem!- mondta. Hangosan felsóhajtottam, majd álla alá nyúltam. Óvatosan rányomtam ajkaimat az övére. Hümmögött, majd belemosolyodott a csókba. Nem ő lett volna. -Kárpótolva!- nevetett fel és arcát az enyémnek dörgölte. Féloldalasan elmosolyodtam és közelebb húztam vékony testét. Milyen kis ártatlan, de egyben egy tipikus rohadék. Tökéletesen emlékszek arra, amikor megtaláltam vérbe fagyva télen. A kis törékeny Joseph. 
            Finnország jeges erdeiben sokszor voltam eddig. Csodálatosak, mit ne mondjak. A makulátlan hó tökéletes ellentéte a sötét, magas fáknak, melyek körbevesznek. Kevés zavaró tényező van télen a finn erdőkbe. Az emberek és az állatok nem igazán bírják azt a kegyetlen hideget, ami ott uralkodik télen, bár én mindig is szépnek találtam. Józanítóan kegyetlen, akár a démonok tekintete. Sok hozzám hasonló, ha kap egy kis szabadságot, akkor Finnországba látogat. A Pokol forró, sőt égető, míg az az ország hűvös. Egy kis felfrissülés. Bár a 21.században lévő finn erdők semmik, a 19.században lévő erdőkhöz. Azok valahogy a korukhoz hűek voltak. Rejtélyesek, vadítóak és rengeteg titkot hordoztak ágaik között. Joseph-et is egy ilyen erdőben találtam meg. Vére a tökéletes havat vörösre festette. Ruhátlanul, fájdalmaktól görcsösen összeránduló, kihűlt teste egy fa alatt volt. Hosszú, szőke tincsei szanaszét hevertek a havon. Fehér, bársonyos bőre, enyhén ütött el a hótól. Kék szemei elködösödve meredtek a szemeben. Láttam még bennük egy enyhe életet, de az a csillogás nem az a csodás és tündöklő csillogás volt. Kék íriszeit feketére festette ez a csillogás. Ismert volt már számomra. A dühből táplálkozó bosszú sötétje égett szemeiben. Ajkai elnyíltak voltak és közülük szivárgott vére. A Hold megvilágított egy cseppet, ami szája szélében volt. Magamban vágyat éreztem arra, hogy egy csepp vérét megkapjam, de nem tartottam ott erkölcsösnek. Igen, egy démon mondja, hogy erkölcsös-e valami. Magamat is meglepve fogtam meg könnyű, elgyengült testét. Hideg homlokára egy enyhe csókot leheltem. Arca szinte egy nőé lehetett volna, mégis megbújt benne az a férfias, tekintélyt parancsoló férfi. Megbabonázva meredtem rá, miközben elvittem a saját kis kastélyomhoz. Rögtön lefektettem a saját ágyamra és meleg vizes rongyokkal próbáltam felmelegíteni átfagyott testét. Testemből áradó hő is segített neki valamennyire. Furcsán tapasztalva, de engedtem, hogy a belőlem áradó meleg még csaljon belé életet. Egyhamar magához tért, de még mindig fájdalmai voltak. Szeme a testi és lelki fájdalomtól sötétedett, ami engem cselekedésre ösztönzött. Mindenki megérdemli, hogy a gyilkosát megölje, de kevés embernek van akkora szerencséje, hogy találkozzon egy démonnal, aki tudja milyen, ha elárulják. Felajánlottam neki, hogy megmentem az életét, ha ő segít nekem. A halálos ágyon nem tiltakozott. Karomon ejtve egy kis vágást engedtem minden nyílt sebére pár cseppet a véremből. Ha az én halhatatlan vérem találkozik az övével, biztos, hogy túléli. És túl is élte. Örök hálává vált a cselekedetem és nem kérdezte soha azt, hogy mi is lenne az amiben segíteni kellene és soha nem kérdezte, hogy miért ő. Talán nem is tudtam volna megadni neki a választ.
-És kik is ezek az emberek, akiket meg kéne védenünk?- érdeklődött Simon. Sóhajtottam, majd beleittam az előttem lévő vöröslő borba. Vártam már valamelyiktől ezt a kérdést.
-Igazából fura kölkök. Csoda lakozik bennük. Valami világosság és sötétség. Utálat és kedvesség. Érzékenység és keménység. Jó és a rossz. A tökéletes emberpár, akik most ikrek. Két fiú, akiket nem lehet elszakítani egymástól. Ti még nem láttátok őket élőben, de ha engem kérdeztek, hogy milyenek, akkor egyszerűen annyit mondok, hogy az egymás kötelező ellentétei. Olyanok, mint én és Mortincia. Csak mi nem tudjuk a világot megmenteni.- fejeztem be, mire Claus és Sebastian féloldalasan elmosolyodtak. Simon és Felix, pedig rosszallón forgatta szemeit. Nekik látom ez kicsit se tetszik, de nem merik a szemembe mondani. Félnek tőlem, gondolom vagy csak nem akarják kimondani és elrontani a látszólagos lelkesedésünket. Igen, talán tényleg a látszólagos a legjobb. Egy démon nem lelkesedik azért, hogy valakit megmentsen, Ha meg már kettőt kell megmenteni az már konkrétan visszataszító, de ami teljesen abszurdum, hogy mi ebből semmi hasznot nem húzhatunk. Mondhatni időpazarlás, de nincs mit csinálnunk és valami extrém tevékenység mindig kell nekünk is. 
-Egy kérdés. Hogy fogjuk innen megmenteni őket valamitől is ha itt leszünk a nap minden percében?- érdeklődött gúnyosan Simon. Milyen kis pesszimista! Komolyan, azt hiszi, hogy ellenem valaha is lehet esélye egy vitát nyerni? Nincs rá lehetősége se. Itt én vagyok a legidősebb démon. 
-Beépülünk a sulijukba. Szerintem én és Claus tanárnak jelentkeznénk és hárman, pedig tanulók lennétek. Itthon meg maradnának ketten megvédeni a hadiszállást. Megfelelő?- érdeklődtem felhúzott szemöldökkel. Claus hátba veregetett, míg Sebastian helyeslőn bólogatott. Simon meg hát dühöngött. Örökös lázadó a testvérével együtt. Nem is csodálom, hogy őket is lefokozták. Fellázadni az ezredes ellen és megbolygatni a Pokol seregét. Nagy merészség kell hozzá és mérhetetlenül nagy intelligencia. Egy jól szervezett hadsereget, nehéz megbolygatni, ami már jó pár ezer éve egységes. Jogos, hogy nem kéne bennük bíznom, de tudják, ha egyszer árulnak el vagy mernek fellázadni ellenem a kastélyom falát vörösre festem......a vérükkel. Ezt ők nagyon is jól tudják. Tartom magam a Pokolban kapott címemhez. Lucifernél is veszélyesebb.
            A lépcső felől hangos cipőkopogást lehetett hallani. Magához tért a drágaságom. Kíváncsi vagyok, hogy még mindig ugyan olyan piszkos és véres e. Tetszett rajta egy kis mocskosság. Sokaknak brutálisan mutatna, de nekem tetszik. Ők valószínűleg még nem látták őt jónak. Azoknak sejtelmük sincs arról, milyen ártatlan csillogás volt kék szemében és mennyire ragyogott a fehér selyem ruhájában, miközben hófehér arcát hosszú, göndör tincsei fogták közre. Sugárzott belőle a megértés, az a gyermeki ártatlanság és kíváncsiság. Fura az volt, hogy csak neki volt ilyen elragadó kisugárzása. A többi mocskos angyalnak valahogy nem volt ennyire tiszta a kisugárzása. Leírhatatlanul utálok rájuk nézni. Démon vagyok, tehát látom ha valaki romlott vagy nem tökéletesen tiszta. Azok ott fent Mortincián kívül, mind agyon ajnározott, képmutató angyalok voltak. Kevesebb jó indulat szorult beléjük, mint az emberekbe, pedig mindenki azt hiszi olyan jók. Hát nem. Önérdekű, felfuvalkodott, senkik!
-Anthony!- szólított meg egy gyenge női hang. Joseph-et arrébb tolva felkeltem és a hang irányába mentem. Mortincia, egy oszlopnak támaszkodva állt. Nehézkesen vette a levegőt, dús ajkai vértől vörösen csillogtak a gyertya gyenge fényétől. Szája sarkából egészen mellkasáig megszáradt vércsík húzódott. Szemei környéke duzzadtak volt és véresek. Egész alakja vérben úszott. Megfogtam gyenge testét és hüvelykujjaimmal próbáltam letörölni az arcára tapadt vörös nedűt. Egyik szeme ködös kéken pislog rám, a másikban már egy vörös kereszt díszeleg. Szinte csodálatos. Egy véres angyal, akit kezd elnyelni a hatalmas sötétség.  Gyönyörű
-Miért nem maradtál fent?- érdeklődtem. Ő felnézett rám és elgyötört arcán aggodalom ült. 
-Itt vannak!- nyögte, mire a mellettünk lévő fal kirobbant. A robbanás ereje teljesen a szembe lévő falig repített minket. Testemmel megpróbáltam megvédeni a kezembe tartott bukott angyalt. Magam se tudom miért, de védelmezőn köré zártam a kezem és hátammal kezdtem védeni a súlyos faldaraboktól. Zavartan néztem a robbanás felé. Kabátom alá nyúltam és rámarkoltam az ott megbúvó fegyveremre. Súlyos, fémből készült stukker, mely halálos tud lenni mindenkire. Még Lucifertől kaptam, amiért hűségesen védtem őt elég sokáig. Soha nem használtam még, de a Mester megmutatta, hogy mindent elpusztít, ami az útjába kerül. Soha nem használat oka az volt, hogy soha nem volt ki ellen használni. Nem kellett speciális fegyverekhez folyamodnom, mert minddel elbántam félkézzel. Viszont az angyalok elég szép beavatásnak tűnnek. 
            Most már dühödten néztem magam elé és az előttem lévő három angyalt kezdtem mérlegelni. Mindhárom ugyan úgy nézett ki. Fehér bőr, világos, hosszú haj és semmit mondó arc. Szemük csupa fehér volt. Elhúztam a szám és leporolva magam keltem fel, felmérve testalkatukat. Magasak voltak, tiszteletet kívánó testtartással. Morogva néztem őket. Undorodtam tőlük. Fehér szemük árulkodott arról, hogy senkik. Beidomított állatok, akik felett a felsőbb hatalom uralkodik. Nem Isten, mert az ennyire mindig próbál nyugodtan megoldani dolgokat. Más van felettük. Egy olyan, aki valami bosszút akar állni. Mennyire angyali már ez, nem? Egy angyal, akit a bosszú hajt, de még is még angyal. Milyen felemelő, hogy az se már az igazi. 
-Anthony! Figyelj egy kicsit!- állt fel Mortincia és megtörölte véres száját. Mozgása határozott és stabil volt, tekintete izzott. Undorodva bámulta a három angyalt, akik üresen meredtek ránk. -Ez egy csapda! Három angyal van itt, tehát lehet egy sejtésem, hogy nem fent uralják őket. A fentiek vagy egy seregnyit küldenének nekünk. Valaki más uralja őket!- tette a kezét a tarkómra, majd erősen húzott le. Fejünk fölött éreztem egy enyhe szellőt. Visszaegyenesedtem, majd oldalra néztem. Egy sötét alak támaszkodik a kőfalnak, kezében egy füstölgő pisztollyal. Szájában a cigaretta égett vörösesen. Rövid, fehéres tincseit egy kalap fedte. Szemüvegét feltolta orrára, ami fehéresen csillant meg. -Ez kellett még nekünk!- morogta egykedvűen Mortincia. -Vigyázz!- mondta, majd kitárta szárnyait. A sokáig fehér szárnyak, már elvesztek a helyiség tökéletes sötétségében. Vérvörös tincsei lebegtek az ég felé. Nemesi eleganciával nyújtotta ki karjait. Kézfejét lefelé tartotta, fejét továbbra is lógatta. Kétség kívül hasonlít egy keresztre feszített emberre, ha a szárnyakat nem tekintjük. A vér, a testtartás, a gyötrelmes arcmimika és a még mindig töretetlen ártatlanság. Szemei csukva voltak, ami kíváncsisággal töltött el. 
-Még mindig ugyan olyan csodálatos vagy! Csodálatosan adod a keresztel áldott angyalok szerepét. Milyen kár, hogy nem vagy már angyal! -lépett közelebb hozzá az idegen. Én csak értetlenül néztem az eseményeket. 

*Mortincia szemszöge*


            Meglepődtem, hogy egyáltalán járni tudok. Belül fájt mindenem és kívül-belül mocskosnak éreztem magam. Viszont a megérzésem, hogy az angyalok támadni fognak beigazolódott. Ráadásul a legelvetemültebb része. Elvetemült? Inkább brutális. Ők nem ismernek megállást és addig pusztítanak, amíg tudnak mit. Úgy néz ki, most én vagyok a céljuk. Rossz célpont. Szokásukhoz híven, azt hiszik, hogy el tudnak bánni mindenkivel. Arrogánsak, beképzeltek és a legnagyobb hiba, hogy bolondok. Olyanra támadni, aki ismeri minden húzásukat, aki mellesleg már nem áll senki tulajdonában? A bolond népség. 

-Üdv, Alexander atya! Mi szél hozta erre? Tudtommal, a túlzott egoizmusa gátolja azt, hogy egy ilyen helyre jöjjön- mondtam és felnéztem rá. Meglehetősen kezdem élvezni, ahogy kezd rajtam eluralkodni a kapott rosszaság. Most olyat tehetek, amit eddig nem tehettem. Tökély. 
-Hallottam, hogy túlélted a zuhanást. Jöttem téged likvidálni!- lökte el magát a faltól. Elhúztam a szám és keserűen felnevettem. Ez lesz ám az érdekes. Féloldalasan elmosolyodtam és bámultam az atyát. Feketébe bújtatott alacsony, de egyben erős alkata és arcán ülő magabiztos vigyor árulkodott arról, hogy még se annyira jólelkű, mint azt az ember hiszi. Már akkor tudtam, hogy kegyetlen, mikor beküldtek az angyal seregbe. Csodálkoztam rajta, mert oda mind nálam idősebb és tapasztaltabb angyal jutott be. Én bezzeg meg még alig tudtam repülni, de mennem kellett. Ez volt talán az első sokk. A második, pedig talán tényleg meglepett. Egy első látásra nyugodt és megértő atyához kerültünk. Nem kellett lemenni a Földre, de a Mennyben se voltunk. Konkrétan a kettő között, egy kietlen, hideg és goromba helyen. Persze az egész sereg pesszimistán állt hozzá a dologhoz, mert egy ember képez ki egy természetfelettit? Teljes abszurdum. Viszont, én már akkor tudtam, hogy kegyetlenebb lesz, mint bármelyik másik. Nem kellett ebbe a megérzésemben sem csalódnom. Már az első nap, ahogy belépett kiáltott róla a kegyetlenség. Ránk nézett és szemrehányóan annyit mondott, "Ennél gyengébb lehetett volna?"aztán gúnyosan mosolygott felénk. Onnantól, szépen fogalmazva, annak örültünk, ha házáig el tudtuk magunkat vonszolni. Bár ez a sereges része. Velem még kegyetlenebb volt. Többször is maradtam vele kiképzés után, mert ezt parancsolta. Én pedig, mint engedelmes katona csináltam tovább. Volt példa rá, hogy miközben pihenni hagyott mesélt pát dolgot, vagy beavatott pár elég titkos taktikába. A kedvence részem meg még csak most jön. Elmondott nekem mindent erről a szervezetről, amibe keveredtem. Meglehetősen bolond dolognak tartottam, mert ő nem tudott rólam semmit, csak azt, hogy van egy kereszt a szemembe. 
-Rossz a célpont, Atyám!- mosolyogtam felé gúnyosan. Ránéztem a mellettem lévő Anthony-ra, akin látszódott, hogy kijött az ölhetnék. Most mondjon valaki nemet egy vérengző fenevadnak! -Nyugodtan megölheted őket!- suttogtam a fülébe, mire arcán vérszomjas vicsorgás kezdett húzódni. A kezében szorongatott pisztolyát felemelte és motyogott neki valamit. A következő pillanatban, pedig láttam, hogy elfordítja a fejét és behunyja a szemét. Ez az! Kezdődjön a lényeg.
            Alexander Atya lassú léptekkel kezdett el felém jönni. A mellettem álló démon, pedig a három, eddig teljesen mozdulatlan angyal felé vette az irányt. A felém, ijesztő lassúsággal közeledőre meredtem és nekidőltem a falnak. Provokálom. A sok dolog mellett, azt is megjegyeztem, hogy menthetetlenül utálja, ha játszanak az idegein. Megértem valahogy, bár most a megértésnek itt semmi helye. Kezem a hátam mögé helyeztem és töretlen önbizalommal mosolyogtam. 
-Látom, már szereztél magad mellé valakit. Milyen vonzó is vagy ezzel a hajjal! Bár tény, hogy lassan a vér fogja így beszínezni- szegezte a torkomnak a pisztolyát. Felnevettem, majd előhúztam a hátam mögül a bal kezem és lassan követve a jobbomat is. -Hoppá, gyorsan tanulsz!- nevetett fel és hátrább lépett. Kezemet kezdte el vizslatni, amiben két tökéletes markolatú és tervezésű fegyver díszelgett. Szárnyam mellé még kaptam két óriási stukkert, amit eddig egyszer használtam. Egyszer egy csatában, másodjára most fogom. Ha nem rozsdásodtam be, elsőre fejen lövöm. Tény, hogy én vagyok az egyik legjobb lövész, akit Alexander ismert is valaha. 
-Ismersz annyit belőlem, hogy jobb vagyok, mint az átlag!- emeltem fel a két karom. 
-Bizony! Bár kíváncsi vagyok, hogy fájó tagokkal is olyan jó vagy-e?- lépett hátra kettőt. Fájó tagokkal ide, fájó tagokkal oda, jó vagyok. Lehunytam a szemem és becsuktam a szám. Sokak, már épp lőttek volna, de én nem. Szeretem, ha az ellenfél kezdeményez. Könnyebb a technikai felkészültségét és gyakorlatát kiismerni. Persze, hogy is lehet csukott szemmel kiismerni az ellenséget? Bátran és elvetemülten. Általában a mesterlövészek is pontos, több percnyi finomítás után tudják elsőre lelőni a prédájukat. Igen, de a pisztoly ennél durvább fegyver. Kegyetlenül váj az ember húsába és szakít fel egy csomó eret, ami után vérveszteség a halál. Bár attól függ, ki milyen határozottan húzza meg a ravaszt. Határozottság minden titka.
            Bátran és rendíthetetlenül álltam, volt kiképzőn előtt, aki hírhedt a pontosságáról. Hm, ez a veszély vicces dolog. Lelki szemeim előtt látom, ahogy szemet forgatva, magabiztosan meghúzza azt a rohadt ravaszt. A golyó pontosan a fejem felé közelít, elvetemült gyorsasággal, de én nem ijedek meg. A fej a legrosszabb, ahova csak lőhetnek. El lehet hajolni előle. Alig van pár lábnyi távolság, mikor arrébb léptem. Mellettem a fémgolyó a falba nyomul, maga után hagyva egy erőtlen füst csíkot. 
-Tőled jobbra vártam, mester!- ejtettem ki gúnyolódva. Egy hördülést hallok. Megfelelő jelzés arra, hogy felnyissam a szemem. Szemhéjaim felpattannak és azzal a lendülettel lövök a fegyverrel. Nem fejre, mert tudom, elhajolnál. Nem, inkább a két erős karodba kívánom a fémet, ami a elhagyta a fegyveremet. Meglehetősen nagy nyugalommal figyelem, ahogy kezedbe mélyednek. Féloldalas mosoly kíséretében nézem, ahogy meghökkenve tapasztalod, eltaláltalak. Erre nem számítottál. Vén bolond. Kezedből kiesik a fegyver, majd félve hátranézel. Kikerekedik a szemed, ahogy látod, Anthony az egyik angyalod fejét szedi le, majd annak vérét egy üvegbe folyatja. A rákerült vért, szájával nyalja le és vámpírokat megszégyenítő módon élvezi annak hatását. Rájössz, hogy itt elbuktál, tehát egy kacsintással eltűnsz. Gyáva vagy. Nem ezt tanítottad nekem. Fejemet rázva lépek a házi démon uramhoz. 
-Elég keserű. Komolyan, azt hittem ennél finomabbak!- húzza el a száját Anthony. 
-Fél-állású vámpír vagy?- érdeklődtem kedvesen. 
-Öm nem. Csak szeretem az ízét és kapok tőle egy plusz erőt!- kezdett el röhögni.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése