2013. augusztus 10., szombat

Swallow my Bullet: 5.rész

(Simon White és Sebastian White)
/Tűnhet bárki ártatlannak, de a rosszat nem lehet elfedni/


*Mortincia szemszöge*

            Morogva néztem a törmelékeket.  Miért kell mindig rombolni? Miért nem elég magukat beteleportálni ide és nyugodtabb környezetben harcolni? Nyomasztó, hogyha ezek idejönnek takarítani kell utánuk. Bár eléggé hidegen hagy, hogy rendetlenség van, mert kétség kívül, ez a legkisebb bajunk. Mivel, megtalálták a szállást és elnézve a zombivá avanzsált angyalokat, aggodalomra engedhetek okot. Egy angyalt elég nehéz zombiszerű teremtménnyé változtatni. Ennek két magyarázata lehet, de egyesek esetén még három opció is beléphet a választékba. Talán az első és legfontosabb, az elég kikövetkeztethető. Egy angyal, csak az arkangyaloknak és Istennek hódol be, minden kérdés nélkül. Ha erre nem kap engedélyt megbüntetik, ami körülbelül annyit foglal magába, hogy a Földre száműzik. a második lehetőség nem más, minthogy ez a faj, eléggé szabad lelkű és kontrollálhatatlan. Egy hedonista népség, akik eléggé megszokták a fenti békességet és idillt. Sokak nincsenek hozzászokva a komoly testi és lelki sebeknek, jó páran még a fogalmat se ismerik. Ők nem tudják milyen, ha a hátadon csattan az ostor vagy épp a másik ujjai hagyják égő bélyegüket az arcodon. Széltől is óvva vannak azok. Konkrétan el vannak zárva egy tökéletes burába, ahonnan nem tudnak és igazán nem is akarnak kiszabadulni. Elgondolkodtató, hogy őket miért kényeztetik ennyire. Bár erre nm fogok már választ kapni, de nem is nagyon érdekel már. Majd talán az utolsó ok? Hm, ez, hogy is fogalmazzak? Ez az opció enyhén fogalmazva sért minden szabályt. Leginkább két nagyon fontosat. Finoman megfogalmazva ha egy démonnak vagy egy természetfeletti lénynek adod oda a tested, a büntetésed, hogy a zombija leszel. 
-Hé, angyalka! Ezek mik voltak?- lépett mellém Sebastian. Simon óvatosan hozzáért a betört falhoz, majd lemondóan felsóhajtott.
-Nagy kárt tettek, mit is ne mondjak. Mindegy, majd Claus visszavarázsolja eredetire- morogta és megfogta a csuklóm. A hirtelen érintéstől bosszúsan meredtem rá, de ő csak mosolygott. Szeme minden gúny és megvetés nélkül méregette a kezembe a fegyvert. -Megfoghatom?- érdeklődött. Arca felért egy ötéves boldog és gyermeki arcával, mikor szülei egy cukorka boltba viszik el. 
-Óvatosan csak. Elég érzékeny!- adtam gyengéden a kezébe, mire csak mosolyogva rám meredt. -Volt már bevetésen, tudom, hogy milyen!- rántottam vállat és letérdeltem a három halott teste mellé. Homlokuk közepén egy alig pár milliméter átmérőjű seb volt, melyből a vér lassan folyt, átszelve sápadt bőrüket és beszínezve fehér egyenruhájukat. 
-Értük kár volt. Ügyesek voltak és megbízhatóak!- nyeltem egyet és tenyeremet a sebükre nyomtam. Igaz, testük több sebből vérzett, de a halálos az a fejbe kapott golyó volt. Ennyi kell, hogy egy angyal meghaljon. Tenyeremet ráraktam a középen fekvő angyal homlokára és elmosolyodtam. Erőtlenül ugyan, de még működött benne a Fény, mely áradt sokszor az angyalokból. A megnyugtató fény, a kellemes fény, a szeretni való fény. A Fény. Minden angyalnak a homlokából árad ez a kellemes békesség és az képez feléjük egy burkot. Megvédi őket a Világtól, de ha ezt a fényt megmérgezik vége mindennek. Az angyal tanácstalan lesz, hatni fognak rá az erők melyek mozgatják az embereket és ez megbolondítja egyszer őket. Lassú, kegyetlen kivégzés. Rosszabb talán, mintha letaszítanának. 
-Anthony fogd meg! Szerintem hideg?- érdeklődtem. A fény mindig meleg, de az övé csont hideg. Akár, egy démon.
-Érdekes. Ennek melegnek kéne lenni?- érdeklődött a férfi, ahogy kezét hozzányomta ey másik halott homlokának. 
-Igen, melegnek. Ez hidegebb, mint nektek. Valami nincs rendben!- néztem a hátam mögé. A White testvérek egy pillanatra eltűntek, de egyhamar visszaértek, hátukon Claus-szal és annak egyik porosodó könyvével. Lerakták a férfit és a kezébe rakták a könyvet. Az csak rám nézett, majd Anthony-ra. 
-Mi a gond? Utálom tudjátok, ha ezek hoznak. Veszélyesek és túl gyorsak. Ráadásul a szemüvegemet is fent hagytam  miattuk!- nézett bosszúsan a fivérekre. Simon a zsebéből előhúzott egy szemüveget és odaadta a bosszús tekintetűnek. Sebastian, pedig gúnyosan forgatta a szemét. Képzelem, milyen könnyű velük együtt élni. Látszik rajtuk a fajgyűlölet és az az aggasztó lázadás, ami egyben teszi őket csodálatossá és félelmetessé. Elképzelhető, hogy a földiek megvesznének ezekért. Összekavarja őket az ezekből áradó kettősség és ellentmondás, ami arra készteti őket, hogy megfejtsék ezt a kettősséget. Elképesztő egy jó taktika.
-Tudsz valamit erről a jelenségről?- ragadtam meg a karját és tenyerét a sebhez nyomtam. -Abban biztos vagyok, hogy megmérgezték a Fényüket, ami ugyebár megmagyarázza, hogy zombijai lettek Alexander Atyának, de nem találkoztam, még ennyire durva hideggel- vázlatoltam. Claus morgott egyet, majd lapozgatni kezdte a rojtos szélű, elsárgult lapokkal rendelkező könyvet. 
-Fura, de minden megmagyarázható, ugyebár. Mivel egy atyával jöttek, akit úgy mellékesen felakasztanák egy fára, aztán felgyújtanám és még szitává is lőném, elképzelhető, hogy az atya ereje megdobta a mérgezés erejét. Mivel, ha valaki egy gyenge erővel rendelkező kezdő varázs tudással az semmire se megy, de Alexander mondjuk elég erős, egy ilyen szintű mérgezéshez. Erős ellenfél egy felsőfokú mester. Benne van rendesen az okkult dolgokba!- csapta össze a könyvet és nyomta Simon kezébe. Kérdőn meredtem rá. Egy atya nem csinálhat ilyet. Az okkult dolgokat a Sátán tulajdonának tudják be az emberek. Atya soha nem használhat ilyet. 
-Alexander? Okkult? Elmagyaráznád?- érdeklődött Sebastian és ráncolt homlokkal váltogatta a tekintetét köztem és Claus között. Sütött róla, hogy keveset ért hozzá. Én se rendelkezek elég információval, de fogjuk rá, hogy tudok pár dolgot.
-Hosszú történet, de megpróbálom elmagyarázni. Démonságom előtt, szerzetes voltam Alexanderrel. Alexander mondhatni a tökéletes hívő volt velem ellentétben. Szüleim adtak be oda, mert nem tudtak még egy éhes szájat eltartani. Igazából kínszenvedés volt, mivel soha nem tartottam normálisnak a Biblia szabályait és eléggé elítéltem őket. Párszor eléggé hangoztattam is, aminek ugyebár megvolt az eredménye. Kínzások és társai. Utolsó mentsváruk az volt, hogy  mellé raktak be, hogy javuljak.  Eléggé nem sikerült a tervük, de próbálkoztak. Ebben a korszakban kezdtem el tanulmányozni a természetfeletti dolgokat. Alexander meg mint a legjobb ember az univerzumban beköpött és el lettem zárva. Egyszer valahogy kiszöktem és mit láttam? Tipp?- nézett rám, mire én elhúztam a szám és érdeklődve néztem rá. Ez elég érdekes történet. -Kivételes és tökéletes Alexander most egy felső rangú démonnal cseverészett. Én meg el akartam mondani, de ahogy látod, szabadon mászkál. Konkrétan rám uszította a démont, aki valami vacakkal megitatott. Azóta vagyok démon, de olyan, aki lehető legjobban bosszút akar állni azon a mocskos árulón!- néztem a szemében. Ijesztően csillogtak zöldes szemei. A düh elsötétítette a bosszú csillogtatta szemeit és férfias vonásainak egy nyomasztó árnyalatot adott. Sokak megijednének, de én nem. Felkeltem a holttest mögül és Claus elé léptem. Mélyen a szemébe meredtem, majd megfogtam csontos kezét. Izmai megfeszültek az érintésemre, szemei elkerekedtek és száját kicsit elnyitotta. Egyik kezem kifehéredett tincsei közé túrtam és egyik ujjammal megnyomtam a tarkóját. Csodálkozva szisszent fel, majd lassan elernyedt. Szemei újra nyugodtan csillogtak. Izmai nem feszültek görcsösen csontjain és végre nem meresztett felém fura pillantást. Elmosolyodtam, majd kihúztam a haja alól a kezem. Elengedtem a kezét és tovább mosolyogtam. 
-Ez mi...mi volt?- érdeklődött óvatosan Sebastian. Felé fordultam és elnevettem magam. Mindenki felém fordult és enyhe mosoly kúszott az arcukra. Gondolom, ebben a házban se minden napos, hogy valaki kuncog vagy nevet.
-Sebastian, elég egyszerű. A nyaknál egy elég érzékeny pont van, amit sokszor nyomkodni szoktak, hogy elmúljon a stressz. Persze az emberek úgy tudják, hogy a vállba gyűlnek ezek és ott kell nyomkodni. Megoldásnak oké, de nem a legteljesebb. Ez egy egyszerű nyugtató fogás!- mosolyogtam felé. 
-Nyugodtság? Honnan tudtad, hogy kell neki? A démonokon nem látszik az ilyen!- lépett mellé Felix és haját  hátra fogta. 
-Ti sem tudtok mindent elfedni. Valamiben hasonlítunk az emberekhez. Nem arra gondolok itt, hogy testileg tökéletesen megtestesítjük a földi tökélyt, hanem arra, hogy van pár szokásunk is. A stressz ilyen. A feszültség mindenhol ott van! Erre meg az angyalok különösen ki vannak éleződve. Mi túllátunk rajtatok!- ültem vissza a holttesthez. Kezem az egyik nyitott szemére tettem és óvatosan végig csúsztattam elfehéredett, hideg, élettelen arcán, ezzel lecsukva szemeit. -Nyugodj békében!- mondtam és ekkor egy fény csapott felszínre. Csodálva figyeltem, ahogy a halott testből egy erős és gyönyörű sugár kezdi átvilágítani az itteni sötétséget. Megbabonázva engedtem az erejének, ami ruhám szegélyét lobogtatta. Minden elmosódott és csak a gyönyörű, meleg és gyengéd fehéres fény volt. Emlékeztetett a fenti életre. Minden tökéletes volt. A fényben éltem, ami mindenki álma. Egy szeretetteli, boldog hely, ahol lelke kipihenheti a fáradalmakat és újult erővel és gyermeki naivitással kezdhet egy új életet. Csodás, ugye? Egy ilyen helyre jutni jó, de aki régóta ott él tudja a dolgok, nem teljesen felelnek meg a bibliai idillképhez. A Fényben élni igaz, hogy barátságos, de egyben túlságosan is veszélyes. Titkaid nem lehetnek, ahogy senkid se. Ott nincs ki figyeljen rád, mert elönti őket a gyönyörűség és egyfajta hedonista érzet fogja körül őket. Nem pótolja a Fény a te érzelmeidet és senkinek nem mondhatsz semmit, mert ott mindenre fény derül, ha akarod, ha nem. Meleget a saját fényed, de nincs ebben több és végül te is belesel abba, ami nem akartál soha lenni. Belezuhansz egy kizökkenthetetlen állapotba, ahol már se Isten és te se tudod, hogy ki vagy. Csak lebegsz ott és tudod, hogy tényleg meghaltál, mert érzelmeidet elnyelte a Fény tökéletes fehérsége és ezzel sodor el addig, hogy készülj újra testbe lépni. De, ahogy test kapja lelked, újra a fénybe vágysz. Mely megfosztott az érzéseidtől és mely megbolondított és elvakított. Hát nem ironikus?
-Hé, vigyázz!- töri meg elmélkedésem egy erős hang. Megrázom a fejem és értetlenül nézem, ahogy a világos, ártatlan fény eltűnt és helyette egy mocskos, fekete fény pusztít. Hátra ugranék, de lábam a földbe gyökerezett. Ennyire erős a mérgezés? Ennyire erős az átokadó? Egy ártatlan lényt a sötétségbe taszítani? Nem mozdulok, de hallom, egyre többen kiabálnak nekem. Lenézek a testre és elképedve bámul, hogy az egész test fekete és szárnyaiból a fekete tollak kezdenek el hullani. Elképesztő, de egyben elborzaszt a gondolat, hogy valami ilyen lesz azokkal is, akik elkapták. A szél erősebben kap bele a hajamba, de nem aggódok. A sötét tollak közül pár felém csapódik, akkora erővel, hogy felsértik az arcom és a hideg levegő ellenére érzem, hogy nyakamnál kicsordul a vérem és melegen végig száguld a vállamon, majd lassan eltűnik a fekete textil alatt. 
-Baszd meg!- hallottam a hátam mögül egy két egybecsengő káromkodást, majd hirtelen annyit éreztem, hogy a süvítő levegő elmúlik és a tollak se sértik tovább a bőröm. -Elment a maradék eszed is, te őrült?- kiabált velem valaki. Elnéztem oldalra és meghökkenve néztem, hogy a White fivérek rontottak nekem, azzal az egy érdekkel, hogy megmentsenek. 
-Elengednétek?- kérdeztem rekedtes hangon. Torkom kiszáradt és csak most vettem észre, hogy a levegőt is kapkodva szedem. Ez fura.
-Csak, ha megbizonyosodunk arról, hogy minden klappol!- simogatta meg az arcom Simon. Sebastian elővett egy zsebkendőt, majd benyálazva az arcomhoz tolta. Undorodva próbáltam elfordítani a fejem, de a mozgáskorlátozásom miatt nem sikerült. 
-Nyugi! Csak lemosom a vért, ne mocorogj!- szólt kedvesen Simon. Én felmordultam és tovább mocorogtam.
-Ha elengedtek, talán megengedem!- sziszegtem, mire a rám nehezedő súly eltűnt. Felsóhajtottam és felültem. Előre néztem, mikor egy kéz a kezemért nyúlt egy másik meg az államhoz. Sebastian óvatosan húzta végig a zsebkendőt a sebemen, miközben testvére nyugtatóan fogta a kezem és mosolygott rám. 
-Claus, ez mi volt?- hallottam meg Anthony komoly hangját. A kérdezett a maradék két testhez lépett és zsebéből előhúzott egy tasakot. Lassan kinyitotta és ugyanolyan lassúsággal vett elő belőle egy kis port, melyet rászórt az angyalok. Lehunyta a szemét és háta mögött lévő kezén megfontoltan három ujját felmutatta. Egyesével csukódtak le az ujjak és mihelyst az utolsó is legördült a hullák enyhe lila tűzre kaptak és pár másodperc alatt porrá égtek. Kikerekedett szemekkel néztem Claus-t, aki orrára csúszott szemüvegét feljebb tolta. Leült velem szembe és rám nézett. Valamit keresett bennem vagy rajtam. Aggasztott és egyben megijesztett, de nem kaptam el a tekintetem. 
-Angyalom, vigyázz magadra! Túl befolyásolható vagy. Még nem terjedt el benned a rossz eléggé. Anthony, te kérdésedre is válaszolják. Egyszerű csapda volt. Találékony, mert belegondolva élve is pusztításra voltak szakosítva, de haláluk után is. Ami meglepett, még engem is, hogy csak akkor lépett működésbe, mikor lecsukták a szemét. Felettébb érdekes!- simította hátra hosszú tincseit. -Oh, és bocsáss meg, hogy elégettem őket. Nem hiszem, hogy még egyet kibírnának a falak!- nézett rám. Én csak elmosolyodva bólintottam. Nem bántam, mert elmagyarázta, hogy mi volt az oka az égetéshez. 
-Ez az atya, ekkora ász? Isten ilyet enged?- kérdezte Felix. Én tiltakozón megráztam a fejem, Claus meg elhúzva a száját morgott valamit. 
-Nem ász, csak egy kétszínű atya, aki játszik a tűzzel!- mondta a férfi a lehető legfélelmetesebben és legkomorabban. Enyhén ijesztő volt. -De csak addig fog játszani, míg meg nem égeti vagy még jobb. El nem pusztítja!- kúszott arcára egy várszomjas mosoly, amitől a hideg futkosott a hátamon. Claus-t eddig meglehetősen nyugodtnak és bölcsnek, már-már zseninek láttam, de most belenézek a szemébe és elijeszt a kép. Félelmetes, az a vérengző bosszú a szemében.  
-Mortincia, nem vagy fáradt? Pihenne kéne, mert holnap elég komoly dolog elé kell néznünk!- lépett a hátam mögé Anthony és a fivéreket arrébb lökve emelt fel a kezébe. Biztosan tartott és védelmezően szorított magához. Elég nyugtató, attól eltekintve, hogy talán a legvérszomjasabb démon karjaiban van ez. 
-Miről beszélsz?- kérdeztem halkan. A férfi karjaiban kapott nyugodtság melege átjárta a testem és erősen álmosított el. Összegezve a napot, elég ahhoz, hogy elfáradjak. Pislogtam párat, majd elfojtva egy ásítást néztem az engem tartóra. Az sejtelmesen bámult. 
-Majd meglátod, kis megváltónk!- nyomott egy csókot a homlokomra. Még hideg ajkainak az érintése se volt elég ahhoz, hogy magamhoz térjek. Lehunytam a szemem és azonnal elaludtam.
-Pihenj nyugodtan!- hallottam egy kórus férfi hangot. Ezután már csak elmélyülten engedtem magam az álmok birodalma felé.



Nos, ez kivételesen hamar elkészült. Itt a végén két dolgot szeretnék elmondani.
Első: Még szeptember  előtt szeretnék új részt. Valószínű, hogyha így lesz ihlet lesz.
Kettő: Gondolom látjátok a képet oldalt. Nagyon találékony kampány, mert én is azok között vagyok, akik ellenzik ezt a kommenthatáros szarságot. Én is kérhetném, de minek? Felesleges. Persze örülnék, ha néha írnátok valamit, de nekem elég írnom ezt, mert ez a történet igazán sok időmet őrli fel. Miért? A témát tényleg magamnak érzem. Ebben élvezem az írást, ahogy a Scream-ben is. 
Nos, köszönöm, ha elolvastad ezt! Remélem tetszett a rész! :)

2 megjegyzés:

  1. Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.

    VálaszTörlés
  2. Hali! Jó volt ez a feji+ írtál még a blogomra, hogy lennél társíró kérlek dobj az e-mailomra egy üzenetet, hogy megbeszéljük a részleteket :D

    VálaszTörlés