Swallow my Bullet: 14.rész

(Andreas Flitz) 

(Ő normális, ezért nem érdekel. A normális unalmas.)

Nyugodt léptekkel követtem a kis csapatot, ami az elkövetkezendő pár hónapban „osztály” címszó alatt fogok emlegetni. Őszintén megmondva, mikor megkérdeztem Josephet vagy Felixet egyik se tudta definiálni az osztály lényegét. Az egyik szerint, egyfajta szociális beilleszkedést segítő hely, ahol belé akarják az emberekbe nevelni az elfogadás egyik formáját, és beilleszkedésre ösztönzik (követelik) az adott osztály tagjait. A másik meg le tudta azzal az egy mondattal, hogy semmire se jó, csak sok idiótával leszel összezárva, akik az empátiáról zengnek ódákat, de még a legjobb barátaikat se értik meg. Kevés tapasztalat híján sok kétséggel megküzdve mentem, mikor enyhén nekimentem valakinek. Széles vállain és bőrdzsekijén kívül semmit se láttam, mert még pillantásával se akart engem méltóztatni. Bőrdzsekijének férfiasan méreg szaga volt. Gyanúsan orrfacsaró volt, már akkor is, amikor megcsapott. Elgondolkodtam, minek lehet ennyire kellemetlen illata, de semmire se tudtam gondolni. A hangos zokogások, a harsány nevetések, a susmorgó hangok és az erkölcstelen mondatok sokasága minden volt, csak jó nem. Tisztának ugyan én se éreztem magam, de ettől függetlenül zavarta a fülem, ahogy az iskolai társadalom legfelsőbb rétege büszkén meséli pikáns történeteit, hogy megmutassák, lábuk előtt lebeg az egész Világ. Felix mesélt róluk, és már nem tetszettek. Az osztályok kelletlen alapkövei, amik mindenkit lezúznak, akik már csak egy kis unszimpátiát váltanak ki belőlük. Nesze annak, aki kitalálta, hogy elfogadást neveljenek a gyerekeknek.

- Te? - hangzott egy enyhe férfihang a hátam mögül. Léptembe fordultam meg, és ezzel a mozdulatommal megfigyelhettem, ahogy ikreim tornyosulnak fölém. Eddig észre se vettem, hogy ilyen eszméletlen magasok lennének.

- Én? - kérdeztem vissza értetlen fejjel. Bill elnevette magát, Tomon pedig átfutott egy nyugodt hullám, ami homlokán kisimította a ráncokat. Mennyivel másabb így az arca.

- Láttad, ami történt? Nagyon durva, nem? Szerinted mi lehetett? - fogta át a vállam a fiatalabb iker és csevegőn beszélt hozzám. Tudtam, tudják ők, hogy mi is volt az a vér és látom Tom szemein, ő még jobban tudja mi is volt.

- Aha, láttam. Fura volt, de nem tudom elképzelni, hogy mi lehetett - hazudtam a szemükbe, de Bill csak erősebben kezdte szorongatni a vállam. Tom a másik oldalamra lépett, majd apáskodón ikre vékonyka kezére simított, mikor látta annak elfehéredő ujjbegyeit. Gúnyosan és sajnálkozón meredt szemeivel rám a fiatalabb, bár arca mosolygott. Azt hiszi, hogy engem kordában tarthat, vagy kiszedhet belőlem valamit? Nem olyan fából vagyok én faragva, ebbe biztosítani fogom.

- Milyen órád lesz, Mortincia? – kérdezte Bill és hangján finom fenyegetés játszott. Kihívón pislantottam rá, és elfogtam, hogy különleges bánásmódját megkaphatom.

- Töri – vágtam rá egyből. Fejükből tudtam kiolvasni, úgyis minden óránk egy lesz. Profi munkálatokhoz tudnak a démonok érteni, főleg Anthonyék. Meglepően, már-már ijesztő nyugalommal tudnak csalni.

- Nekünk is! – ujjongott Bill, Tom pedig elindult, miket meg hátra hagyott. Aranyos gyerek, hát nem? Menekülve csapódtam Tom mellé, miután nehezen utol értem. Hosszú lábai borzasztó határozottsággal szelték a métereket pár lépéssel, míg én aprócska lábaim ide rövidnek bizonyultak. Bill szorosan a hátam mögött jött, hátamon éreztem, minden pillantásával lyukat éget a hátamba, vagy szúr le. Legalább változatos. Tom meg fapofával és téve minden non-verbális háborúra, ami körülötte folyik agyalt a véres ablak képén. Angyali körökben van az a mondás, hogy mikor megölünk egy démont vagy bármilyen pokollakót, akkor vére még egyszer utoljára megmutatja a lény igazi alakját, amit két ember láthat. Tippeket elhessegetve könnyen kitalálható, hogy maga a Sátán és annak édes gyermeke ily kiváltságos. Sosem hittem volna, bármilyen ilyesfajta mente-mondának, de most el kell higgyem.

            Tom szótlan vezetésével eljutottam a történelem óra helyére. Minden osztálytársuk ott gyülekezett, ferdén néztek minket. Hallottam gondolataikban azokat a szavakat, amiket festék nyomdái  (így mondta Anthony, ugye?) nem tűrnek. Büszkén álltam ott, miszerint elfoglalhatom magam az órán valami művelődéssel és olvashatok emberi dolgokat, mikor realizálódott bennem két fontosabb dolog: Anthony a töri tanár és a második az, ahogy Anthony.

            A görcs makacsul és roppant idegesítően fogott el. Belegondolva, milyen kapcsolatunk volt az elmúlt két hétben Anthonyval, akkor leginkább, valahol a köszönök-neki-de-a-kinézete-is-idegel és a megöllek között lengedezett. Még azt is kinéztem belőle, hogy képes az osztály előtt elporlasztani, mert ő megteheti. Miért? Anthony. Az utolsó pár hónapban mindenre az volt a válaszom, hogy Anthony. Anthony a minden és még annál is több, rá aztán a szabályoknak gúnyolt társadalmi béklyók nem kulcsolódnak és ő menő a Pokolban, tehát ölhet is minden felelősség nélkül. Jó nem, Lucifer picit ütögeti a buksiját, majd elmond egy enyje-benyjét, aztán mehetnek a dolgok úgy, ahogy eddig voltak. Tehát ja, félek egyáltalán ránézni erre a lényre. Nem tudom mióta kezdtem el ennyire félni tőle. Évezredek kötnek hozzá, ezalatt a röpke párszáz év alatt meg nem egyszer elismételgette, hogy ő ugyan engem nem bántana, ha kellene se. Akkor ugyan megnyugtatott, most már ezen régi emlékek se nyugtatják kicsi szívem (nekem van olyanom?). Elképzelhetőnek tartom, annyira bele akartam a szerepembe illeszkedni, hogy észre se vettem, átvettem a figurám érzéseit. Minden bizalmam elvesztve álltam több tucatnyi ember között, akik rászorulnak maradék erőm egyszerű védelmére. Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy azt mondták, nekem ma nem kell bemennem órára. Elégedett mosoly terült szét ajkaimon, mikor kezemet lendítve, láthatatlant játszva próbáltam elsunnyogni. Már éppen a saroknál jártam, ahol mesteri tervem szerint futásra folyamodok, és a suli kapujáig meg sem állok. De a mai napom nem a szerencse hírhedt nevében óhajtott telni. A lépcsőnél egy ismerős, robusztos alakot láttam meg, ahogy öntelt járásával és lenéző mosolyával észrevett. A vér is megfagyott az ereimben, amikor fekete bőrdzsekim gallérjánál könnyűszerrel a levegőbe emelt, majd az áruló fehér falhoz nyomott, mintha csak a cinkostársának dobna át. Mondjuk ő az a démon, aki egy fallal is képes lenne alkut kötni. Ebben a pillanatban utáltam a falat, meg úgy egybevéve mindent.

- Első nap már lógni akarsz? – kérdezi, nekem meg a jéggé vált vérem utolsó cseppjei is megfagytak. Hangja mindentudó,  lesajnáló, győzelemittas és talán, nagyon enyhén büszke. Mondjuk Anthony mindig büszke, legyen bármiről szó.

- Ha tudnám mi az a lógás – találom meg hangom, ami inkább hasonlít egy egér utolsó cincogására, mint egy bátor visszavágásnak. Hát, azt hiszem, elfelejthetem, hogy megnyerjem ezt a csatát. Arccal a falnak nem is kellemes beszélni, ez így csalás!

- Oh, ilyen alap dolgokat nem magyaráztak el neked? Kár… - mondj és elmosolyodva maga felé fordít. Az acélszürke szempár sötét csillogásával elcseszett szokásához hűen megint magával ragadott, minden megbánás nélkül. Belemerengve szemébe elképzelhetően már elkapott a bűn édesded csókja, de valami emberi etika és a büszkeségem akarata eszembe jutatta, nem kéne ilyen közel, ilyen félreérthetően abszurd helyzetbe lennie velem, mert valami diák-tanár kapcsolat nem engedélyezi.

- Anthony, nem kéne – suttogtam, mire ő nyugodtan szegezett a rideg szilárdságnak.

- Ismersz. Pont nem érdekelnek az emberi etika vagy erkölcs ezen részei. A magam útján, a szabályokat nem egy ilyen pórnép fogja megszabni. Ha akarnám, bármit megtehetnék. Tudod te ezt nagyon jól – nevetett ki. Sokszor kinevetett, de ez most különösebben pocsékul esett. Értem, hogy a szótárban a bunkó és a gonosz szó mellett a neve vastagon szedve, nagybetűkkel van szedve, minimum harmincszor, de akkor is elvárom, hogy egy kis tiszteletet ápolgasson már felém.

- Bunkó vagy! – sziszegem a fogaim között, ő meg mint aki élete legkellemesebb és legélvezetesebb helyzetén esett túl, elenged és felrugdos a lépcsőn, a szó nagyon szoros és fájdalmas értelmében. Bosszúsan nézek rá, bár tudom, pont nem érdekli. Visszavezet az osztályhoz és tortúrám következő fokozatra lép.

            Különösebben nem vagyok szerény és visszahúzódó. Igen, ez addig egészen teljesíthető, ameddig körülbelül huszonöt középiskolás unott, kicsit se barátságos képét kell stírölnöm, addig, amíg Anthony őrjítően lassan és vontatottan mond rólam alap dolgokat. Ezek után, még elvárják, hogy mondjak el dolgokat. Abszolúte pocsékul, még vontatottabban elmondom újra a nevem, amíg egy gyerek be nem szól. Tekintetemmel megkerestem és egy szőke, vállig érő hajú gyerek szólt.

- Oh, te vagy az udvari bolond? – szólok vissza. Még lenyelem, ha Anthony megaláz, de nekem egy ilyen kis kölök nem szól be.

- Jé, mekkora arca van! Ez jó! – kel fel az asztala mögül. Látványosan meghajol, miközben róla Anthonyra nézek, aki inkább a dolgozatok katonás jegyeire mered. Na, tudom, mert vele javítottam. Második világháború előtti korszak, nagy világválság. Nem nehéz anyag, főleg ha átélted. Mondhatni ez felér egy puskázási lehetőséggel. – Andreas vagyok – mondja. Elmosolyodom, mire tanárbácsim utasít, keressek egy ülőhelyet. A sors fintora, - ma már sokadjára – pont emellett az Andreas gyerek mellett van egy árva szék, aki vágyik egy testre, ami felmelegíti majd. Elhúzott ajkakkal, bámulva a keservesen világító neonfényeket, csigákat megszégyenítően lassan közeledem. Az óra pont nem érdekel, Andreas nevű lény úgy szint nem, tehát mellé ülve, keservesen végigmérem milyen közösség ez.

            Unottan konstatálom, pont olyan, ahogy leírták. Felix mutatott képeket a különböző rétegekről. Egyik oszlop közepe felé egyöntetű rózsaszín felhő volt, vattacukor illattal és cuki kis szívecskékkel. Mögöttük büszkén feszítettek a tesztoszteron túltengéstől jócskán nagy önimádatú alfahímek, akik nemhogy feltűnően bámulják az előttük lévő nőket, hanem kidülledt szemekkel nyálazva nézik, mikor melyik kerülhet hozzájuk – khm alájuk - .  A következő oszlop egyszínű és roppant monoton. Senki nem csinál semmit. Mindenki jó gyerekként mered a tanárra, készít vázlatot arról, amit mond, majd még jobb gyerekként otthon megtanulja, mert ha négyest kap a fél világát atombombával bombázták széjjel. Abból a sorból és a ködfelhők takarásába veszett lányok közül sokan, már-már mindenki csorgatja nyálát Anthonyra. Elmerengve nézik, ahogy istentelenül ronda kézírással felírja a szavakat, majd elmondja rekedtes hangján. Egyik lány füzetében egy korrekt szerelmes történet olvasható arról, miként lesz gyenge áldozata a rossz tanár bácsinak, aki végül belé szeret és boldogan fognak a rózsaszín ködben, szeretkezésből szeretkezésbe hajszolva egymást élni. Röhöghetnékem van, mert hamarabb fognak a belei lógni egy Claus laborban, mint rózsaszín köd meg Anthony. A többi meg csak ki van éhezve arra, hogy meggyalázza a jóképű idős férfi. Hol van a női önbecsülés, ha? Ekkor a mi sorunkra nézek, és pont tökéletes belátást kapok mindenkire. Van valami jó abban, hogy Andreas itt antiszociálódott a leghátsó asztalnál nem tudom hány évig.  Előttük közvetlen ikreim ülnek, egyik kómásabban, mint a másik. Előttük egy teljesen átlagos fiú a haverjával beszéli meg a történelem rejtelmeit. Előttük egy kérdéses nemi beállítottságú srác, aki ölébe rejtett telefonjában nézi meg tökéletesen csillogó ajkait. Mellette egy lány ül, aki mint egy jó barát hátba vágja, hogy nem legyen már ennyire meleg, mire tökéletesen fényes szájáról leolvasom, hogy ilyen szexi férfinél nem teheti meg, hogy szarul néz ki. Neki van esélye, az már biztos. Legelöl, meg két abszolút stréber ül, akik szünetben videojátékokról képesek beszélgetni. Tehát egy egyszerű osztály, különös emberekkel, különös nézetekkel és sok rózsaszín köddel. Nagyon zavarnak. Oldalra nézve, meglátom az osztály rockerjét. Bakancsával rugdossa Tom székét, majd szól neki, hogy szóljon Billnek, mert szólni akar neki. Vállig érő, hullámos haját megrázza, ő nem akart semmit, Bill meg hozzádob egy tollat, egy radírt, egy tollat újra, majd egy ollóval fenyegetőzik halkan. Andreas meg képen röhögi, kiveszi a másik kezéből a tárgyat, aztán kirakja a párkányra. Bill hisztizik. Tom vissza akarja szerezni. Andreas röhög, de brutálisan. Én meg fogom magam, és a párkányról lelököm a tárgyat.

- Mi a francot csinálsz? – rivall rám Tom. Andreas elhűlve néz, Bill meg visszafordul és elővesz egy random új ollót. Ja, az a régi.

- Visszaadom neki, mert idegesít. Egyéb kérdés? – nézek rá. Bill megölelgeti az ollóját, majd Tomot, engem, Andreast meg megveri a tankkönyvvel. Anthony ekkor válik tanárrá.

- Ti ott, négyen! Mit csináltok? – kérdezi tetettet ideggel. Ő sose ideges, ha az, akkor mindenki pusztul, aki a tíz méteres kötelébe mer csak kerülni.

- Semmit. Andreas fején volt egy pók, és annyira megijedt, hogy Bill lecsapta a pókot, meg talán kicsit Andreast is – mondom kitalálva.

- Aham. Akkor meséld el nekem, hogy lett Olaszországból fasiszta állam! – néz rám büszkén. Pocsék, de mindent elmondok, feszülten ügyelve, hogy véletlen se mondjak többet, mint amit a könyv hoz, mert az elég kellemetlen lenne. Tom száját takarva vigyorog, Andreas hálásan néz, Bill meg… még mindig azt az ollót szorongatja? !

            Sikerül botlás nélkül Anthonynak lefelelnem. Az óra további része unottan telt. Andreas néha elmondott egy nem is félek a pókoktól szöveget, abszolút felháborodva, hogy most miért égettem le, de elnézve a népet, a fele azt se tudta hol van. A szünet hamar eljött, én menekültem volna ki az osztályteremből, de ikrek édes padtársammal közrefogva nem engedtek maguk mellől.  Ott álltam három kis híján két méteres jó erőben lévő fiú között és az jutott eszembe, hogy milyen elcseszett alacsony vagyok. Amúgy belegondolva, nincs egy normális külsejű ember az ismeretségemben. Lehet nem így kellene öltöznöm?

- Tessék! – nyomott a kezembe Andreas egy kis fémdobozt, aminek felirata valami tea félére árulkodott.

- Mire fel kapom? – kérdezem. Ő megrántotta a vállát, majd elindult az udvar fele Billéket követve. Utánuk mentem, miért is nem alapon. Végül is én egy gimnazista rocker lány vagyok, aki nagyon nem akarja megmenteni a világot semmitől, főleg nem a biztos pusztulástól.