Swallow my Bullet: 13.rész

(Néha tudtod nélkül is vigyáz rád valaki)

(Mortincia)

            Angyalként is kellett iskolába járnom. Nem volt az se könnyű, sőt inkább nehezebb, mint ez itt, de kevésbé se volt ennyire nyomasztó. Egy esős napon kezdtem el pályafutásom egyik legfurább küldetését. Joseph és Felix próbáltak felöltöztetni úgy, ahogy a mostani fiatalság teszi. Elhúzott ajkakkal, egy-két hitetlenkedő pillantással belerángattak az az napi ruhámba. Kényelmesnek nem, de praktikusnak valamilyen szinten mondható ruhákban indultam el. Hátitáskám egyik rejtekébe süllyesztettem egy üveg szentelt vizet, egy kés társaságában. Nyugtalan voltam, mert Anthonyval a viszonyunk továbbra se lett jobb és az a pár mondat, melyet elmondott az iskolában uralkodó indokolatlan démontámadásokról nem biztatott. A táskám elég nehéz és kényelmetlen volt. Idióta tankönyvekkel és füzetekkel telepakolva és még ezek mellé szoríts be egy kisebb felszerelést. Átkozottul remek, nem? Joseph elkísért engem a város széléig, ahol megígérte, hogy itt fog várni, amint visszatértem. Az erdő továbbra se akaródzott szebb és kevésbé veszélyes lenni. Nyomasztott, de mit tudtam volna csinálni ellene. Kísérőm próbált nekem mesélni arról, hogy milyen is egy emberi iskola. Elmondása szerint, hamarabb hasonlít egy túlélő börtönhöz, mint egy rendes, fiatalságnak való központra. Elmesélte, hogy mikor ő járt iskolába, nem volt jó gyerek. Folyton verekedett, mert csúfolták lányos kinézete miatt, de mindig veréssel jutalmazta bántalmazóit. Nem volt jó tanuló se, mert jobban szeretett ács édesapjának segíteni, mint képleteket megoldani és hittanon ülni, hogy hallgassa a pedofil pap beszédeit. 

-Ennyire gázos?- érdeklődtem meg aggódva. A férfi rám nézett és megcsillanni látszott kék szeme. Ujjait szőke tincsei közé merítette és óvatosan szántotta velük végig selyem szálait.

-Fogalmam sincs. Lehet jobb, lehet rosszabb- rántotta meg a vállát, majd elnevette magát. Sejtésem szerint, ijedt és bizalmatlan arcom okozta látványt tartotta ilyen felettébb viccesnek. Tagadhatatlan pokollakó. -Nyugi, nem lesz gond!- borzolta össze a hajam. Kabátja zsebéből elővett egy fekete kis esernyőt és kezembe nyomta.

            Ilyen tanácsokkal indultam neki felkeresni a gimnáziumot. Meg akartam Claust kérdezni, hogy milyennek véli az iskolát, de nem volt egy szabad perce se. Ha nem könyveit bújta, akkor Anthony-nak segített valami dolgozatnak keresztelt valamit javítani és ha ezekkel nem töltötte az idejét, aludt vagy takarított. Néha olyan érzésem volt, hogy az apánk lenne, bár mindenkinek más volt az atyja. Én atyám letaszított hazámból, az ő atyjuk, pedig elképzelhetően még bízik bennük. Elgondolkodtató, hogy miért nem haltam meg ott, Anthony kezeiben. Az esésem közben vadállat módjára tépdelte a húsomat tűz éles karma, amely körbe fogott és csontjaim is törtek a zuhanás szelének kalapácsaitól. Mégis túléltem. Sokat köszönhetek démoni társamnak, bár mióta többet beszél a halálról, mint amennyit viccelődik, megijeszt és egyben elgondolkodtat. Megváltásnak szánták a halált. Ha meghalunk, angyal és démon hova kerül? A feledés szilárd homályába fogunk veszni? Embereket láttam már, ahogy belépnek hozzánk és Atyám megtisztítja lelküket, de mi? A mi lelkünket megtisztítják vagy emlékezni fog ránk valaha valaki?

            Bakancsom talpa minden egyes lépésnél egy tompa hanggal ütközött a reggeli eső áztatta betonnal. Monoton ütemre hamar ráuntam, ezért zsebembe csúsztatott telefonért nyúltam. Claus elmagyarázta, hogy miként kell kezelni, bár nem értettem különösebb funkcióját. Ha én vagy az ikrek bajba vannak, úgyis megérezzük, akkor minek? Egy fülhallgatót is mellékelt hozzá Felix, amit fülembe csúsztattam. Útra se nagyon figyelve kezdtem el keresni a dalokat, de rájöttem, hogy Anthony ízlése közel se jó nekem. Kicsit bosszúsan ugyan, de találtam egy dalt, amire rá lehetett fogni, hogy jó. Az iskoláig pont elég volt és talán dobhártyám állapota is túlélte. 

            A fehér épület első ránézésre se tűnt valami bizalomgerjesztőnek. Körülötte betonkerítés húzódott, melynek tetején kisebb szögesdrót volt felszerelve. Felhúzott szemöldökkel lépdeltem a hátsó vaskapuhoz. A kapu épphogy ötven éves lehetett. Rozsda rágta rácsait, két erősebb rúgással vagy pár jól irányzott téglával ki lehetett volna törni. Talán érdekes mintája miatt nem törték még ki. A kapuban kanyargó kis csigák régies hatást adtak, bár egy ilyen otromba épületnek már ez is mindegy. A kapu előtt fiatalok csoportban álltak. Valakik cigijüket szívták, mások csapatuk maradék tagjait várták. Értetlenül sétáltam el köztük. Néztem, hogy miként viselkednek és miként óhajtanak felém közeledni. A lányok egy része a mostani trendnek megfelelő színekbe és ruhákba öltöztek, míg a másik fele kopott farmerben, egy pólóban és pulcsiban vetették rám a nem éppen szívélyes tekintetüket. Előrehaladva vizslató tekintetű fiúk követték lépteimet. A híres fiúk és a társadalom legalján lévők egymástól messze álltak és utálkozón kívánták a másik Pokolra jutását. Messzebb, egy padon ült egy gyászhuszár sereg. Rikító vagy hollófekete hajuk és sötét öltözékükkel kitűntek. Talán róluk mesélt Joseph, hogy ők a kívülállók. Őket senki se fogadja be, de nem is annyira zavarja őket ez. Kevesen voltak, talán csak négyen. Középen egy rozsdavörös lány ült. Rövid lábait keresztbe rakta. Arcán hangsúlyos fekete smink pompázott. Ajkai is feketén húzódtak mosolyra, ahogy rám nézett. Kezét felemelte és bőrdzsekije lecsúszott a kezéről. Egy fekete bőrkarkötő szorult vékony csuklójára. Aranyosan integetett nekem és felpattanva hozzám futott.

-Szia!- mosolygott és lihegve köszönt. Ennyitől elfáradni? Érdeklődve néztem le rá és figyeltem, ahogy megigazítja japán feliratos felsőjét.

-Hello!- köszöntem én is, majd óvatos mosolyra húztam ajkaim.

-Új vagy? -kérdezte meg az egyértelműt. Aprót bólintottam.

-Natasha Fritz- nyújtotta felém picike kezét. 

-Mortincia Black. Örvendek!- mosolyodtam most már bátrabban. Natasha hirtelen meglepődött, viszont arcomra nézve viszonozta a mosolyt.

-Régies név. Fura- fogta meg tincseimet. Kellemetlenül bámultam ujjaira, majd kérlelőn rá, jelezvén, nem igazán szeretném, ha oly' boldogan fogdosná a hajam, sőt bármelyik neki tetsző testrészem. Értve néma jelzésem, enyhén szégyenkezve elvette hajamról kezét.

-Ja, régi. Anyámék szerették a fura, régies neveket- motyogtam. Alapjáraton nemhogy nevem sincs, de még nemem se. Anthony tanácsolta, hogy hazudjak, mint akinek muszáj, mert anélkül két lehetőség áll előttem. Őrültnek néznek vagy őrültek fognak felboncolni. Elmesélvén az ezekkel járó következményeket, a hazudozás nem tűnt annyira nagy bűnnek, mint ahogy fenti társaim beállították. 

-Biztos jó fej őseid vannak Mort!- szólt izgatottan. Nevemet sose becézte még senki se, ezért furán, kellemetlenül érintett, de végig gondolva nem annyira vészes, ha elnézünk attól, hogy férfias. Jó fej szülők? Egy apám volt, az is elhagyott. Igen jók, mondhatom. Keserű szájízzel elhúztam a szám, majd követtem őt a csoportjához. Újabb vizslató tekintetek után békén hagytak és pár rutinkérdést feltettek. Felix-nek igaza volt. Évszázadok óta ugyan azok a klisés ismerkedési kísérletek maradtak meg. Természetesen és néha mosolyogva válaszoltam.

-Mit hallgatsz?- kérdezte a felzselézett, zöld hajú, aki tojva a rendszerre szívta az udvaron a cigijét.

-Jelen pillanatban nem tudom. Bátyám küldte át- morogtam.

-Megnéznéd, kedves?- fogta meg a kezem egy viktoriánus és jelen kor stílusait keverő. Telefonom, zsebem rejtekéből kihalászva rámeredtem a kijelzőre.

-Rooster, az Alice in Chains-től- mosolyogtam. Tetszett a dal, nem volt durva.

-A legjobbak!- ugrott fel a harmadik hímnemű tag. Joseph ezt a szakadt farmeres, hosszú hajú, bandás felsős egyedet rockernek nevezte. Gondolom, ilyenekre gondolt.

-Van pasid?- kérdezte nevetve Natasha. Rámeredtem és nem tudtam hova rakni, a szó jelentését. Válaszolnám én, hogy van, de félve inkább nemlegesen megingattam a fejem. -Pedig egy ilyen bombázóknak szokott lenni. Talán leszbi vagy?- faggatott tovább és továbbra se tudtam, hogy mit kérdez. Inkább nemlegesen megráztam a fejem és körbe néztem.

-Eléggé nyomasztó hely, mi?- kérdezte a zöldhajú.

-Az. Amúgy elmondanád a neved még egyszer?- néztem rá kérlelőn. Úgy fest őt érdeklem, bár mindenkivel szemben bizalmatlan vagyok.

-Hans. Ilyen rossz a memóriád vagy csak én nevemet nem tudtad megjegyezni?- nevetett fel harsányan. Az egész udvaron át zengett a hangja. Nem hinném, hogy ismeri azt, hogy feltűnésmentesen.

-Nyugi, a többiek neve se megy- mondtam közömbösen és szétnéztem.

-Marcell - fogta meg a kezem a viktoriánus és lehelt rá egy leheletkönnyű csókot.

-Stefan- ölelte meg a vállam a rocker. Natasha felém nézett.

-Neked tudom a nevem- néztem rá szelíden és gyakorolván a neveket elmondtam a neveiket. Ezt nevezik barátgyűjtésnek, nem? Ha nem is sokáig, de egy darabig biztos társaság. Nincs szívem velük jobban összebarátkozni, mert a búcsú hamarabb fog eljönni, mint azt ők hinnék. Érdektelenül ültem le a padra és hallgattam, hogy hol töltötték a hétvégéjüket. Unottan meredtem fel az égre és pont akkor repült el felettünk egy varjúsereg, Tekintetemmel követve őket, néztem, ahogy leszállnak az iskola tetejére és irdatlan károgásba kezdenek. Összeráncolva a szemöldököm, keltem fel a helyemről és sűrű bocsánatkérések közepette elsiettem beiratkozási okokra hivatkozva.

            Rohanni kezdtem és észre se véve belerohantam valakibe. Enyhe sokkom után, estem a következőbe, mikor szembe találtam maga Tommal és Billel. Tom régen érzett illata, most a kénnek fullasztó szagával keveredett, bár ő valószínű nem érezte. Bill ragyogott és tömjén illat áradt szélfutta hajából. Kellemesebb volt az ő közelében lennem, mint védencemében, de még ez se tudta elfeledtetni velem, hogy ő hozzám tartozik. Beleláttam a fejébe, és rohadtul nem tetszett az, amit én ott láttam. Hányinger kerülgetett gondolataitól. A Pokolra gondol már? Ez nem kicsit félelmetes és elkeserítő. Agyában olvasva reagáltam a dolgokra, bár már tudtam róla mindent és még többet is. El lehettem foglalva azzal, hogy elborzadva nézzem Anthony művét. Szívem szakadt meg ettől és legszívesebben minden démoni dolgot kiszívtam volna belőle. Megszabadítottam volna gondolataitól és a rá nehezedő tehertől. Billnek a fejébe is bele-belenéztem, de elkeseredve néztem, hogy ő sincs jobb helyzetben. Szégyen vagy sem, Tom mellé Bill is bekerült. Egyből lett kettő, ami nehezíti a dolgaimat. Sajnáltam őket, mert mi már láttuk, hogy mi fog történni velük és nem kívánom azt nekik. Meg akarok dolgokat változtatni és ha máshogy nem megy, akkor felül fogom írni a próféciákat. Értük megteszem. Mindketten fontosak, nem csak Tom. Rájuk nézve éretlennek és túl fiatalnak tűnnek. Nekik nem a világot kéne megmenteniük, hanem éppen élni az átlagos életüket. Gyermekded álmaikat kéne szövögetniük, hogy focisták, rocksztárok vagy menő ügyvédek lesznek. Nem ezt kéne csinálniuk. Rossz látni.

            Automatikusan elköszöntem tőlük és mentem tovább. Zavartak a varjak. Lehet csak túl paranoiás vagyok, de valamiért nem stimmeltek. Sietve akartam feljebb jutni, de ismeretlen terepen egy kicsit nehezebb eljutni bárhova is. Sóhajtozva caplattam a folyosókon és már-már eltévedve éreztem magam. Minden ugyan olyan volt. A fehér, steril falak előtt fém szekrények sorakoztak. A padló csúszott a vizes lábnyomok és a takarító nyomának helyén. Életveszélyes volt itt közlekedni. Nem kevesen estek hanyatt, amikor jöttek és én kicsit se kedvesen elmosolyodtam. Megnyugtatólag hatott, hogy nem csak én vagyok ekkora szerencsétlenség és esnék el minden második lépésnél. Meglepő volt, hogy egész kedvesen próbáltak talpon tartani. Fiúk fogdostak, lányok nyúltak dzsekim után. Mindnek megköszöntem a segítségét, de a derekamat fogdosó rohadékok lábára búcsúból rátapostam a lábukra. Elnevettem magam, amikor elmenvén hallottam, hogy melegebb éghajlatra kívánnak. Felix egy jó tanácsa volt, hogy ne adjam magam könnyen. Bármit is jelentsen, én ugyan belegyeztem, hogy megtanítson pár trükkre. Elmondta, hogyha rideg vagy, mint egy jégcsap általánosságban békén hagynak, ha nem, meg már felhatalmazást adott arra, hogy nyakon vágjam az illetőt. Csellós démonom ezt a lehető legnyugodtabb hangnemben bejelentette, hogy ha verekedésről vagy valaki megveretéséről van szó, nyugodtan szóljak neki és szétveri a csellójával. Bájos emberekkel élek egy házban, nem? Joseph is mondott pár, elég fura információt, amit igazándiból nem tudtam elhelyezni. Tanácsai között volt, hogy próbáljam elsajátítani a szubkultúra alapjait és keresni egy társaságot, ahol nem tűnök ki. Én honnan nem tűnök ki? Könyörgöm, a létezésem is kitűnik, nemhogy a velejáró dolgok. Tanácsai között olyanok voltak, hogy keressek egyedi embereket, mert köztük én már annyira nem tűnnék ki. Azt nem mondta, hogy ilyet találni nem könnyű. Öten vannak, ami elég ahhoz, hogy bárkinek is feltűnjek. Tanácsolta, hogy legyek egocentrikus és törtető, próbáljak Tomékhoz férkőzni. Rájuk nézve, nem igazán láttam, hogy magukhoz kérnének még egy harmadik tagot. Tehát feladat, hogy vonjam be őket Natasháékhoz. Jobb híján, ott Bill se tűnne ki az oroszlán fejével és Tom se a rasztáival. Ezek a rétegek zavaróak, mondjon bárki, bármit is. Tudtam, hogy Anthony még jobban utálja ezt a helyet, mert ismervén őt, emberallergiája van. A felnőttekkel még meg-megvan, de a tinédzser korukat élő fiatalokat élve tudná megnyúzni. Joseph erre annyit mondott, hogy menjek bele minden hülyeségbe, mivel bukott angyal vagyok, sok minden nem árthat meg nekem. Remélem igaza van, mert nem óhajtok abszolút hülyét csinálni magamból, amikor már így is vásári bohócnak érzem magam. Itt vagyok, ezen az undorító helyen és hülye maskarába bújtatva, ami rohadtul nem a mai divatnak megfelelő. A kezemnek melege van az ujjatlan kesztyű miatt és még egy pillanatra se vehetem le, mert ha bárki észreveszi visznek felboncolni az őrültek. Köszönöm Anthony, most már az őrült boncolóktól is rettegek.

            Elcsúszva sikerült a mai nap folyamán belezuhannom másodjára is valakibe. Magamban átkozódva keltem fel a földről és könnyebbültem meg, amint láttam Anthony elfojtottan röhögő pofáját. Ennyire nem örültem még ennek az arcnak.

-Na mi van? Vicces, hogy itt verem szét magam?- kérdeztem suttogva, mert Felix elmagyarázta, hogyha diák vagy a tanárral tisztelettudóan kell beszélni, mert gyanús lehet, ha simán pofán vágod.

-Éppen feldobtad a napomat! Amúgy hova ilyen sietősen? Tudtommal az igazgatói nem erre van…- vakarja meg borostás állát és legszívesebben felpofoznám, de kihasználja, hogy nem tehetem.

-Élvezed? –szűröm fogaim között és akarva, de látszatra akaratlanul is megtaposom az este vaxolt cipőjét.

-Rossz kislány, ilyet nem csinálunk!- ciccegett a mondat végén. Csessze meg! –Ezért otthon fenekelés jár!- nevet fel.

-Keress valami idióta libát, de engem hagyj lógva, hülye  perverze!- vicsorogtam, bár tudtam, csak húzza az agyam.

-Időm sincs ilyenekre! Amúgy komolyan, mit keresel?- hajolt picit lejjebb. Szétnéztem és kutakodón végig vizsgáltam, hogy nem figyel-e minket valaki, majd halkan elmondtam minden észrevételem, mire hümmögve mutatott balra, majd felfele és utána újra jobbra. –Szemkötőre vigyázz, oké?- suttogta, majd utamra engedett. Követve kézmozdulatait elértem egy rozoga ajtóhoz. Óvatosan szétnéztem és lenyomtam a kilincset. Beléptem, majd minden maradék erőmmel próbáltam érzékelni, hogy van-e valami gonosz itt, de csekély nyugalommal töltött el, hogy nincs.

            Visszasunnyogtam az iskola folyosóira és elmentem –egy kis útba igazítást kérve egy szimpatikusnak tűnő tanártól- az igazgatóiba. Ott elmondtak mindent és kezembe adták az órarendet, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Az igazgató, látván mennyire nem lelkesedek, megkérdezte, hogy ma már szeretnék-e iskolapadba ülni, mert ha nem, megkér egy tanárt, aki végig mutogatná a sulit. Hálásan bólogattam és kíváncsi voltam, hogy miért nem diákkal akarja, hogy végig menjek. Ugyan nem kérdeztem meg, de érdeklődésemet elvesztettem, amikor bejelentette, hogy a könyvtárossal kell mennem. Magamban örömtáncot jártam, hogy Claus-szal mehetek. Hála az égnek! Az igazgató leültetett egy bársonnyal borított székre és maradásra utasított, hogy ameddig nem jön a „könyvtáros bácsi”, addig nem kóboroljak. Ameddig ültem, volt időm elolvasni, hogy az iskola nem éppen egy sport, művész vagy tudósképző. Inkább mondhatnám egy gyengébb gengszterképzőnek. Első óra alatt, két diák látogatta meg az öreget, aki megfáradva mondta el ugyanazt a monológot, miközben a gyerek le se tojta és inkább azon agyalt, hogyan lóghatná el az óráit. Igazán ígéretes jövő elébe néz az emberiség. Csengőkor belépett még egy gyerek, akinek mosolyogva intettem. Hans lépett be, miközben utána egy ideges tanár loholt pirosló fejjel. Kedvem támadt hangosan nevetni, mikor az igazgatónál rutinszerűen nézett szét és dicsérte meg az általa dirinek nevezett öreg új haját. Az igazgató elég csúnyán nézett, mikor látta, hogy mi már ismerjük egymást. Lemondott rólam, hogy én leszek a kócerájának a megmentője. Jól tette.

-Te mit keresel itt?- kérdezte, mikor leült mellém.

-Beiratkozási procedúra. Te? Visszatérő vendég vagy?- kérdeztem fél mosollyal.

-Mondhatni. Heti egyszer meglátogatom az öreget. Teszek róla, hogy agyvérzés vigye el!- nevetett fel, ami engem is mosolygásra késztetett.

-Gonosz vagy- kuncogtam, mire átfogta a vállam és merengve nézett szembe falon lévő ősrégi tablóra.

-Jóba leszünk mi, érzem!- mondta, majd felpattanva elköszönt és kilépett.

            Claus a második óra közepén befutott és miután gyors végigmért, az igazgatóhoz lépett és megkérdezte a nyilvánvalót. Miután meghallgatta a feladatát, odajött és kamubemutatkozás után elindultunk. Amíg tudta, hogy az igazgató hall minket magyarázott a suliról, de két ajtó után témát váltott, mindkettőnk örömére.

-Eddig milyen?- kérdezte a sulira célozgatva.

-Röviden vagy hosszan?

-Röviden- morogta.

-Szar- rántottam vállat és rúgtam bele egy ajtóba. Reménykedtem, hogy nem esik ki a keretéből, mert az elég kínos lenne.

-Tömör volt, angyalkám. Tapasztaltál valami furát?- ült le az udvaron egy eldugott padra. Nadrágja zsebéből elővett egy doboz cigit és rágyújtott.

-Reggel volt egy rossz érzetem, de utánajárva nem volt semmi. Bár valami van itt, még ha nem is a padláson- rántottam meg a vállam és nyújtóztam ki.

-Démon vagy mi?- fújta ki a füstöt.

-Rossz. Jelen esetben nem tudom, hogy mi lehet, de semmi jó, az biztos- dőltem hátra. Claus velem ellentétesen rátámaszkodott térdeire és előre meredt. Zavarta valami. Egy hónapja élek vele együtt és már-már ismerem minden rezdülését. Dermedten ült és minden izma be volt feszítve. Ugrásra készen ült. Volt valami a levegőben, valami olyan, aminek nem kellene ott lennie. Beleszagoltam a levegőbe és orromat megcsapta a töménytelen kén szaga. Összenéztem a mellettem ülő démonnal és egyszerre szívódtunk fel, majd mentünk a padlásra. Ott állt egy hollószárnyú dög, aki valamelyik srác testét vette birtokba. Ördögien ránk vigyorgott és kezelhetetlenül ránk támadt. Táskámat a földre dobva szedtem ki belőle a felszerelést, míg Claus párszor fejbe verte egy kezébe kerülő deszkával. A szentelt vizet ráöntve égni kezdett a bőre, míg én párszor fejbe rúgtam. Erősebb volt, mint hittük. A víz okozta  sérülések gyorsan gyógyultak nála és még gyorsabban támadt. Ugráltam előle, de valahogy így is el tudott párszor találni. Claus próbálta sebezni, de fegyver nélkül nem igazán ment neki. Állatias kiáltás szökött ki torkából és megrohanva a földre döntött. Erőharcot vívtam vele, de a test, amit megszállt nem volt a leggyengébb. Kétszer nagyobb volt, mint én és kétszer nehezebb is. Nehézkesen próbáltam eltolni, míg egyszer csak Claus egy vasdarabbal átszúrta a testét. Kikerekedett szemmel néztem rá, ahogy kihajítja a testet a padlástérről. Meglepetésünkre, az nem esett le. A lehető leggusztustalanabb módon felrobbant, ezzel véresőt rendezve. Clausszal elképedve néztük és egyikünk se tudta, hogy ez mi volt.

-Na, baszd meg!- morogta és két csettintéssel mindent rendbe rakott, magunkat is beleértve. Észrevétlen tértünk vissza a folyosóra és próbáltuk eljátszani az ijedt bámészkodót.

            Anthony futott oda hozzánk.

-Mi volt ez?- kérdezte feszülten.

-Démon, aki felrobbantotta a testet, miután átszúrtuk egy vascsővel. Erre mondj okosat, drága!- magyarázta gyorsan Claus. Anthony értetlen tekintettel nézett ránk, mire helyeslőn bólogattunk.

-Király….-morogta, majd tanári szerepéhez hűen oszlatni kezdte a bepánikolt diákokat és termeikbe küldeni. Csatlakoztam én is a csordához és hallgattam a különböző fikciókat, miszerint csak művér, disznóvért öntöttek ki a tetőről vagy madár. Senki nem gyanakodott emberre. Ha tudnák, hogy mik mennek itt, akkor az embervér lenne a legreálisabb.