Swallow my Bullet: 14.rész

(Andreas Flitz) 

(Ő normális, ezért nem érdekel. A normális unalmas.)

Nyugodt léptekkel követtem a kis csapatot, ami az elkövetkezendő pár hónapban „osztály” címszó alatt fogok emlegetni. Őszintén megmondva, mikor megkérdeztem Josephet vagy Felixet egyik se tudta definiálni az osztály lényegét. Az egyik szerint, egyfajta szociális beilleszkedést segítő hely, ahol belé akarják az emberekbe nevelni az elfogadás egyik formáját, és beilleszkedésre ösztönzik (követelik) az adott osztály tagjait. A másik meg le tudta azzal az egy mondattal, hogy semmire se jó, csak sok idiótával leszel összezárva, akik az empátiáról zengnek ódákat, de még a legjobb barátaikat se értik meg. Kevés tapasztalat híján sok kétséggel megküzdve mentem, mikor enyhén nekimentem valakinek. Széles vállain és bőrdzsekijén kívül semmit se láttam, mert még pillantásával se akart engem méltóztatni. Bőrdzsekijének férfiasan méreg szaga volt. Gyanúsan orrfacsaró volt, már akkor is, amikor megcsapott. Elgondolkodtam, minek lehet ennyire kellemetlen illata, de semmire se tudtam gondolni. A hangos zokogások, a harsány nevetések, a susmorgó hangok és az erkölcstelen mondatok sokasága minden volt, csak jó nem. Tisztának ugyan én se éreztem magam, de ettől függetlenül zavarta a fülem, ahogy az iskolai társadalom legfelsőbb rétege büszkén meséli pikáns történeteit, hogy megmutassák, lábuk előtt lebeg az egész Világ. Felix mesélt róluk, és már nem tetszettek. Az osztályok kelletlen alapkövei, amik mindenkit lezúznak, akik már csak egy kis unszimpátiát váltanak ki belőlük. Nesze annak, aki kitalálta, hogy elfogadást neveljenek a gyerekeknek.

- Te? - hangzott egy enyhe férfihang a hátam mögül. Léptembe fordultam meg, és ezzel a mozdulatommal megfigyelhettem, ahogy ikreim tornyosulnak fölém. Eddig észre se vettem, hogy ilyen eszméletlen magasok lennének.

- Én? - kérdeztem vissza értetlen fejjel. Bill elnevette magát, Tomon pedig átfutott egy nyugodt hullám, ami homlokán kisimította a ráncokat. Mennyivel másabb így az arca.

- Láttad, ami történt? Nagyon durva, nem? Szerinted mi lehetett? - fogta át a vállam a fiatalabb iker és csevegőn beszélt hozzám. Tudtam, tudják ők, hogy mi is volt az a vér és látom Tom szemein, ő még jobban tudja mi is volt.

- Aha, láttam. Fura volt, de nem tudom elképzelni, hogy mi lehetett - hazudtam a szemükbe, de Bill csak erősebben kezdte szorongatni a vállam. Tom a másik oldalamra lépett, majd apáskodón ikre vékonyka kezére simított, mikor látta annak elfehéredő ujjbegyeit. Gúnyosan és sajnálkozón meredt szemeivel rám a fiatalabb, bár arca mosolygott. Azt hiszi, hogy engem kordában tarthat, vagy kiszedhet belőlem valamit? Nem olyan fából vagyok én faragva, ebbe biztosítani fogom.

- Milyen órád lesz, Mortincia? – kérdezte Bill és hangján finom fenyegetés játszott. Kihívón pislantottam rá, és elfogtam, hogy különleges bánásmódját megkaphatom.

- Töri – vágtam rá egyből. Fejükből tudtam kiolvasni, úgyis minden óránk egy lesz. Profi munkálatokhoz tudnak a démonok érteni, főleg Anthonyék. Meglepően, már-már ijesztő nyugalommal tudnak csalni.

- Nekünk is! – ujjongott Bill, Tom pedig elindult, miket meg hátra hagyott. Aranyos gyerek, hát nem? Menekülve csapódtam Tom mellé, miután nehezen utol értem. Hosszú lábai borzasztó határozottsággal szelték a métereket pár lépéssel, míg én aprócska lábaim ide rövidnek bizonyultak. Bill szorosan a hátam mögött jött, hátamon éreztem, minden pillantásával lyukat éget a hátamba, vagy szúr le. Legalább változatos. Tom meg fapofával és téve minden non-verbális háborúra, ami körülötte folyik agyalt a véres ablak képén. Angyali körökben van az a mondás, hogy mikor megölünk egy démont vagy bármilyen pokollakót, akkor vére még egyszer utoljára megmutatja a lény igazi alakját, amit két ember láthat. Tippeket elhessegetve könnyen kitalálható, hogy maga a Sátán és annak édes gyermeke ily kiváltságos. Sosem hittem volna, bármilyen ilyesfajta mente-mondának, de most el kell higgyem.

            Tom szótlan vezetésével eljutottam a történelem óra helyére. Minden osztálytársuk ott gyülekezett, ferdén néztek minket. Hallottam gondolataikban azokat a szavakat, amiket festék nyomdái  (így mondta Anthony, ugye?) nem tűrnek. Büszkén álltam ott, miszerint elfoglalhatom magam az órán valami művelődéssel és olvashatok emberi dolgokat, mikor realizálódott bennem két fontosabb dolog: Anthony a töri tanár és a második az, ahogy Anthony.

            A görcs makacsul és roppant idegesítően fogott el. Belegondolva, milyen kapcsolatunk volt az elmúlt két hétben Anthonyval, akkor leginkább, valahol a köszönök-neki-de-a-kinézete-is-idegel és a megöllek között lengedezett. Még azt is kinéztem belőle, hogy képes az osztály előtt elporlasztani, mert ő megteheti. Miért? Anthony. Az utolsó pár hónapban mindenre az volt a válaszom, hogy Anthony. Anthony a minden és még annál is több, rá aztán a szabályoknak gúnyolt társadalmi béklyók nem kulcsolódnak és ő menő a Pokolban, tehát ölhet is minden felelősség nélkül. Jó nem, Lucifer picit ütögeti a buksiját, majd elmond egy enyje-benyjét, aztán mehetnek a dolgok úgy, ahogy eddig voltak. Tehát ja, félek egyáltalán ránézni erre a lényre. Nem tudom mióta kezdtem el ennyire félni tőle. Évezredek kötnek hozzá, ezalatt a röpke párszáz év alatt meg nem egyszer elismételgette, hogy ő ugyan engem nem bántana, ha kellene se. Akkor ugyan megnyugtatott, most már ezen régi emlékek se nyugtatják kicsi szívem (nekem van olyanom?). Elképzelhetőnek tartom, annyira bele akartam a szerepembe illeszkedni, hogy észre se vettem, átvettem a figurám érzéseit. Minden bizalmam elvesztve álltam több tucatnyi ember között, akik rászorulnak maradék erőm egyszerű védelmére. Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy azt mondták, nekem ma nem kell bemennem órára. Elégedett mosoly terült szét ajkaimon, mikor kezemet lendítve, láthatatlant játszva próbáltam elsunnyogni. Már éppen a saroknál jártam, ahol mesteri tervem szerint futásra folyamodok, és a suli kapujáig meg sem állok. De a mai napom nem a szerencse hírhedt nevében óhajtott telni. A lépcsőnél egy ismerős, robusztos alakot láttam meg, ahogy öntelt járásával és lenéző mosolyával észrevett. A vér is megfagyott az ereimben, amikor fekete bőrdzsekim gallérjánál könnyűszerrel a levegőbe emelt, majd az áruló fehér falhoz nyomott, mintha csak a cinkostársának dobna át. Mondjuk ő az a démon, aki egy fallal is képes lenne alkut kötni. Ebben a pillanatban utáltam a falat, meg úgy egybevéve mindent.

- Első nap már lógni akarsz? – kérdezi, nekem meg a jéggé vált vérem utolsó cseppjei is megfagytak. Hangja mindentudó,  lesajnáló, győzelemittas és talán, nagyon enyhén büszke. Mondjuk Anthony mindig büszke, legyen bármiről szó.

- Ha tudnám mi az a lógás – találom meg hangom, ami inkább hasonlít egy egér utolsó cincogására, mint egy bátor visszavágásnak. Hát, azt hiszem, elfelejthetem, hogy megnyerjem ezt a csatát. Arccal a falnak nem is kellemes beszélni, ez így csalás!

- Oh, ilyen alap dolgokat nem magyaráztak el neked? Kár… - mondj és elmosolyodva maga felé fordít. Az acélszürke szempár sötét csillogásával elcseszett szokásához hűen megint magával ragadott, minden megbánás nélkül. Belemerengve szemébe elképzelhetően már elkapott a bűn édesded csókja, de valami emberi etika és a büszkeségem akarata eszembe jutatta, nem kéne ilyen közel, ilyen félreérthetően abszurd helyzetbe lennie velem, mert valami diák-tanár kapcsolat nem engedélyezi.

- Anthony, nem kéne – suttogtam, mire ő nyugodtan szegezett a rideg szilárdságnak.

- Ismersz. Pont nem érdekelnek az emberi etika vagy erkölcs ezen részei. A magam útján, a szabályokat nem egy ilyen pórnép fogja megszabni. Ha akarnám, bármit megtehetnék. Tudod te ezt nagyon jól – nevetett ki. Sokszor kinevetett, de ez most különösebben pocsékul esett. Értem, hogy a szótárban a bunkó és a gonosz szó mellett a neve vastagon szedve, nagybetűkkel van szedve, minimum harmincszor, de akkor is elvárom, hogy egy kis tiszteletet ápolgasson már felém.

- Bunkó vagy! – sziszegem a fogaim között, ő meg mint aki élete legkellemesebb és legélvezetesebb helyzetén esett túl, elenged és felrugdos a lépcsőn, a szó nagyon szoros és fájdalmas értelmében. Bosszúsan nézek rá, bár tudom, pont nem érdekli. Visszavezet az osztályhoz és tortúrám következő fokozatra lép.

            Különösebben nem vagyok szerény és visszahúzódó. Igen, ez addig egészen teljesíthető, ameddig körülbelül huszonöt középiskolás unott, kicsit se barátságos képét kell stírölnöm, addig, amíg Anthony őrjítően lassan és vontatottan mond rólam alap dolgokat. Ezek után, még elvárják, hogy mondjak el dolgokat. Abszolúte pocsékul, még vontatottabban elmondom újra a nevem, amíg egy gyerek be nem szól. Tekintetemmel megkerestem és egy szőke, vállig érő hajú gyerek szólt.

- Oh, te vagy az udvari bolond? – szólok vissza. Még lenyelem, ha Anthony megaláz, de nekem egy ilyen kis kölök nem szól be.

- Jé, mekkora arca van! Ez jó! – kel fel az asztala mögül. Látványosan meghajol, miközben róla Anthonyra nézek, aki inkább a dolgozatok katonás jegyeire mered. Na, tudom, mert vele javítottam. Második világháború előtti korszak, nagy világválság. Nem nehéz anyag, főleg ha átélted. Mondhatni ez felér egy puskázási lehetőséggel. – Andreas vagyok – mondja. Elmosolyodom, mire tanárbácsim utasít, keressek egy ülőhelyet. A sors fintora, - ma már sokadjára – pont emellett az Andreas gyerek mellett van egy árva szék, aki vágyik egy testre, ami felmelegíti majd. Elhúzott ajkakkal, bámulva a keservesen világító neonfényeket, csigákat megszégyenítően lassan közeledem. Az óra pont nem érdekel, Andreas nevű lény úgy szint nem, tehát mellé ülve, keservesen végigmérem milyen közösség ez.

            Unottan konstatálom, pont olyan, ahogy leírták. Felix mutatott képeket a különböző rétegekről. Egyik oszlop közepe felé egyöntetű rózsaszín felhő volt, vattacukor illattal és cuki kis szívecskékkel. Mögöttük büszkén feszítettek a tesztoszteron túltengéstől jócskán nagy önimádatú alfahímek, akik nemhogy feltűnően bámulják az előttük lévő nőket, hanem kidülledt szemekkel nyálazva nézik, mikor melyik kerülhet hozzájuk – khm alájuk - .  A következő oszlop egyszínű és roppant monoton. Senki nem csinál semmit. Mindenki jó gyerekként mered a tanárra, készít vázlatot arról, amit mond, majd még jobb gyerekként otthon megtanulja, mert ha négyest kap a fél világát atombombával bombázták széjjel. Abból a sorból és a ködfelhők takarásába veszett lányok közül sokan, már-már mindenki csorgatja nyálát Anthonyra. Elmerengve nézik, ahogy istentelenül ronda kézírással felírja a szavakat, majd elmondja rekedtes hangján. Egyik lány füzetében egy korrekt szerelmes történet olvasható arról, miként lesz gyenge áldozata a rossz tanár bácsinak, aki végül belé szeret és boldogan fognak a rózsaszín ködben, szeretkezésből szeretkezésbe hajszolva egymást élni. Röhöghetnékem van, mert hamarabb fognak a belei lógni egy Claus laborban, mint rózsaszín köd meg Anthony. A többi meg csak ki van éhezve arra, hogy meggyalázza a jóképű idős férfi. Hol van a női önbecsülés, ha? Ekkor a mi sorunkra nézek, és pont tökéletes belátást kapok mindenkire. Van valami jó abban, hogy Andreas itt antiszociálódott a leghátsó asztalnál nem tudom hány évig.  Előttük közvetlen ikreim ülnek, egyik kómásabban, mint a másik. Előttük egy teljesen átlagos fiú a haverjával beszéli meg a történelem rejtelmeit. Előttük egy kérdéses nemi beállítottságú srác, aki ölébe rejtett telefonjában nézi meg tökéletesen csillogó ajkait. Mellette egy lány ül, aki mint egy jó barát hátba vágja, hogy nem legyen már ennyire meleg, mire tökéletesen fényes szájáról leolvasom, hogy ilyen szexi férfinél nem teheti meg, hogy szarul néz ki. Neki van esélye, az már biztos. Legelöl, meg két abszolút stréber ül, akik szünetben videojátékokról képesek beszélgetni. Tehát egy egyszerű osztály, különös emberekkel, különös nézetekkel és sok rózsaszín köddel. Nagyon zavarnak. Oldalra nézve, meglátom az osztály rockerjét. Bakancsával rugdossa Tom székét, majd szól neki, hogy szóljon Billnek, mert szólni akar neki. Vállig érő, hullámos haját megrázza, ő nem akart semmit, Bill meg hozzádob egy tollat, egy radírt, egy tollat újra, majd egy ollóval fenyegetőzik halkan. Andreas meg képen röhögi, kiveszi a másik kezéből a tárgyat, aztán kirakja a párkányra. Bill hisztizik. Tom vissza akarja szerezni. Andreas röhög, de brutálisan. Én meg fogom magam, és a párkányról lelököm a tárgyat.

- Mi a francot csinálsz? – rivall rám Tom. Andreas elhűlve néz, Bill meg visszafordul és elővesz egy random új ollót. Ja, az a régi.

- Visszaadom neki, mert idegesít. Egyéb kérdés? – nézek rá. Bill megölelgeti az ollóját, majd Tomot, engem, Andreast meg megveri a tankkönyvvel. Anthony ekkor válik tanárrá.

- Ti ott, négyen! Mit csináltok? – kérdezi tetettet ideggel. Ő sose ideges, ha az, akkor mindenki pusztul, aki a tíz méteres kötelébe mer csak kerülni.

- Semmit. Andreas fején volt egy pók, és annyira megijedt, hogy Bill lecsapta a pókot, meg talán kicsit Andreast is – mondom kitalálva.

- Aham. Akkor meséld el nekem, hogy lett Olaszországból fasiszta állam! – néz rám büszkén. Pocsék, de mindent elmondok, feszülten ügyelve, hogy véletlen se mondjak többet, mint amit a könyv hoz, mert az elég kellemetlen lenne. Tom száját takarva vigyorog, Andreas hálásan néz, Bill meg… még mindig azt az ollót szorongatja? !

            Sikerül botlás nélkül Anthonynak lefelelnem. Az óra további része unottan telt. Andreas néha elmondott egy nem is félek a pókoktól szöveget, abszolút felháborodva, hogy most miért égettem le, de elnézve a népet, a fele azt se tudta hol van. A szünet hamar eljött, én menekültem volna ki az osztályteremből, de ikrek édes padtársammal közrefogva nem engedtek maguk mellől.  Ott álltam három kis híján két méteres jó erőben lévő fiú között és az jutott eszembe, hogy milyen elcseszett alacsony vagyok. Amúgy belegondolva, nincs egy normális külsejű ember az ismeretségemben. Lehet nem így kellene öltöznöm?

- Tessék! – nyomott a kezembe Andreas egy kis fémdobozt, aminek felirata valami tea félére árulkodott.

- Mire fel kapom? – kérdezem. Ő megrántotta a vállát, majd elindult az udvar fele Billéket követve. Utánuk mentem, miért is nem alapon. Végül is én egy gimnazista rocker lány vagyok, aki nagyon nem akarja megmenteni a világot semmitől, főleg nem a biztos pusztulástól.                                 

Swallow my Bullet: 13.rész

(Néha tudtod nélkül is vigyáz rád valaki)

(Mortincia)

            Angyalként is kellett iskolába járnom. Nem volt az se könnyű, sőt inkább nehezebb, mint ez itt, de kevésbé se volt ennyire nyomasztó. Egy esős napon kezdtem el pályafutásom egyik legfurább küldetését. Joseph és Felix próbáltak felöltöztetni úgy, ahogy a mostani fiatalság teszi. Elhúzott ajkakkal, egy-két hitetlenkedő pillantással belerángattak az az napi ruhámba. Kényelmesnek nem, de praktikusnak valamilyen szinten mondható ruhákban indultam el. Hátitáskám egyik rejtekébe süllyesztettem egy üveg szentelt vizet, egy kés társaságában. Nyugtalan voltam, mert Anthonyval a viszonyunk továbbra se lett jobb és az a pár mondat, melyet elmondott az iskolában uralkodó indokolatlan démontámadásokról nem biztatott. A táskám elég nehéz és kényelmetlen volt. Idióta tankönyvekkel és füzetekkel telepakolva és még ezek mellé szoríts be egy kisebb felszerelést. Átkozottul remek, nem? Joseph elkísért engem a város széléig, ahol megígérte, hogy itt fog várni, amint visszatértem. Az erdő továbbra se akaródzott szebb és kevésbé veszélyes lenni. Nyomasztott, de mit tudtam volna csinálni ellene. Kísérőm próbált nekem mesélni arról, hogy milyen is egy emberi iskola. Elmondása szerint, hamarabb hasonlít egy túlélő börtönhöz, mint egy rendes, fiatalságnak való központra. Elmesélte, hogy mikor ő járt iskolába, nem volt jó gyerek. Folyton verekedett, mert csúfolták lányos kinézete miatt, de mindig veréssel jutalmazta bántalmazóit. Nem volt jó tanuló se, mert jobban szeretett ács édesapjának segíteni, mint képleteket megoldani és hittanon ülni, hogy hallgassa a pedofil pap beszédeit. 

-Ennyire gázos?- érdeklődtem meg aggódva. A férfi rám nézett és megcsillanni látszott kék szeme. Ujjait szőke tincsei közé merítette és óvatosan szántotta velük végig selyem szálait.

-Fogalmam sincs. Lehet jobb, lehet rosszabb- rántotta meg a vállát, majd elnevette magát. Sejtésem szerint, ijedt és bizalmatlan arcom okozta látványt tartotta ilyen felettébb viccesnek. Tagadhatatlan pokollakó. -Nyugi, nem lesz gond!- borzolta össze a hajam. Kabátja zsebéből elővett egy fekete kis esernyőt és kezembe nyomta.

            Ilyen tanácsokkal indultam neki felkeresni a gimnáziumot. Meg akartam Claust kérdezni, hogy milyennek véli az iskolát, de nem volt egy szabad perce se. Ha nem könyveit bújta, akkor Anthony-nak segített valami dolgozatnak keresztelt valamit javítani és ha ezekkel nem töltötte az idejét, aludt vagy takarított. Néha olyan érzésem volt, hogy az apánk lenne, bár mindenkinek más volt az atyja. Én atyám letaszított hazámból, az ő atyjuk, pedig elképzelhetően még bízik bennük. Elgondolkodtató, hogy miért nem haltam meg ott, Anthony kezeiben. Az esésem közben vadállat módjára tépdelte a húsomat tűz éles karma, amely körbe fogott és csontjaim is törtek a zuhanás szelének kalapácsaitól. Mégis túléltem. Sokat köszönhetek démoni társamnak, bár mióta többet beszél a halálról, mint amennyit viccelődik, megijeszt és egyben elgondolkodtat. Megváltásnak szánták a halált. Ha meghalunk, angyal és démon hova kerül? A feledés szilárd homályába fogunk veszni? Embereket láttam már, ahogy belépnek hozzánk és Atyám megtisztítja lelküket, de mi? A mi lelkünket megtisztítják vagy emlékezni fog ránk valaha valaki?

            Bakancsom talpa minden egyes lépésnél egy tompa hanggal ütközött a reggeli eső áztatta betonnal. Monoton ütemre hamar ráuntam, ezért zsebembe csúsztatott telefonért nyúltam. Claus elmagyarázta, hogy miként kell kezelni, bár nem értettem különösebb funkcióját. Ha én vagy az ikrek bajba vannak, úgyis megérezzük, akkor minek? Egy fülhallgatót is mellékelt hozzá Felix, amit fülembe csúsztattam. Útra se nagyon figyelve kezdtem el keresni a dalokat, de rájöttem, hogy Anthony ízlése közel se jó nekem. Kicsit bosszúsan ugyan, de találtam egy dalt, amire rá lehetett fogni, hogy jó. Az iskoláig pont elég volt és talán dobhártyám állapota is túlélte. 

            A fehér épület első ránézésre se tűnt valami bizalomgerjesztőnek. Körülötte betonkerítés húzódott, melynek tetején kisebb szögesdrót volt felszerelve. Felhúzott szemöldökkel lépdeltem a hátsó vaskapuhoz. A kapu épphogy ötven éves lehetett. Rozsda rágta rácsait, két erősebb rúgással vagy pár jól irányzott téglával ki lehetett volna törni. Talán érdekes mintája miatt nem törték még ki. A kapuban kanyargó kis csigák régies hatást adtak, bár egy ilyen otromba épületnek már ez is mindegy. A kapu előtt fiatalok csoportban álltak. Valakik cigijüket szívták, mások csapatuk maradék tagjait várták. Értetlenül sétáltam el köztük. Néztem, hogy miként viselkednek és miként óhajtanak felém közeledni. A lányok egy része a mostani trendnek megfelelő színekbe és ruhákba öltöztek, míg a másik fele kopott farmerben, egy pólóban és pulcsiban vetették rám a nem éppen szívélyes tekintetüket. Előrehaladva vizslató tekintetű fiúk követték lépteimet. A híres fiúk és a társadalom legalján lévők egymástól messze álltak és utálkozón kívánták a másik Pokolra jutását. Messzebb, egy padon ült egy gyászhuszár sereg. Rikító vagy hollófekete hajuk és sötét öltözékükkel kitűntek. Talán róluk mesélt Joseph, hogy ők a kívülállók. Őket senki se fogadja be, de nem is annyira zavarja őket ez. Kevesen voltak, talán csak négyen. Középen egy rozsdavörös lány ült. Rövid lábait keresztbe rakta. Arcán hangsúlyos fekete smink pompázott. Ajkai is feketén húzódtak mosolyra, ahogy rám nézett. Kezét felemelte és bőrdzsekije lecsúszott a kezéről. Egy fekete bőrkarkötő szorult vékony csuklójára. Aranyosan integetett nekem és felpattanva hozzám futott.

-Szia!- mosolygott és lihegve köszönt. Ennyitől elfáradni? Érdeklődve néztem le rá és figyeltem, ahogy megigazítja japán feliratos felsőjét.

-Hello!- köszöntem én is, majd óvatos mosolyra húztam ajkaim.

-Új vagy? -kérdezte meg az egyértelműt. Aprót bólintottam.

-Natasha Fritz- nyújtotta felém picike kezét. 

-Mortincia Black. Örvendek!- mosolyodtam most már bátrabban. Natasha hirtelen meglepődött, viszont arcomra nézve viszonozta a mosolyt.

-Régies név. Fura- fogta meg tincseimet. Kellemetlenül bámultam ujjaira, majd kérlelőn rá, jelezvén, nem igazán szeretném, ha oly' boldogan fogdosná a hajam, sőt bármelyik neki tetsző testrészem. Értve néma jelzésem, enyhén szégyenkezve elvette hajamról kezét.

-Ja, régi. Anyámék szerették a fura, régies neveket- motyogtam. Alapjáraton nemhogy nevem sincs, de még nemem se. Anthony tanácsolta, hogy hazudjak, mint akinek muszáj, mert anélkül két lehetőség áll előttem. Őrültnek néznek vagy őrültek fognak felboncolni. Elmesélvén az ezekkel járó következményeket, a hazudozás nem tűnt annyira nagy bűnnek, mint ahogy fenti társaim beállították. 

-Biztos jó fej őseid vannak Mort!- szólt izgatottan. Nevemet sose becézte még senki se, ezért furán, kellemetlenül érintett, de végig gondolva nem annyira vészes, ha elnézünk attól, hogy férfias. Jó fej szülők? Egy apám volt, az is elhagyott. Igen jók, mondhatom. Keserű szájízzel elhúztam a szám, majd követtem őt a csoportjához. Újabb vizslató tekintetek után békén hagytak és pár rutinkérdést feltettek. Felix-nek igaza volt. Évszázadok óta ugyan azok a klisés ismerkedési kísérletek maradtak meg. Természetesen és néha mosolyogva válaszoltam.

-Mit hallgatsz?- kérdezte a felzselézett, zöld hajú, aki tojva a rendszerre szívta az udvaron a cigijét.

-Jelen pillanatban nem tudom. Bátyám küldte át- morogtam.

-Megnéznéd, kedves?- fogta meg a kezem egy viktoriánus és jelen kor stílusait keverő. Telefonom, zsebem rejtekéből kihalászva rámeredtem a kijelzőre.

-Rooster, az Alice in Chains-től- mosolyogtam. Tetszett a dal, nem volt durva.

-A legjobbak!- ugrott fel a harmadik hímnemű tag. Joseph ezt a szakadt farmeres, hosszú hajú, bandás felsős egyedet rockernek nevezte. Gondolom, ilyenekre gondolt.

-Van pasid?- kérdezte nevetve Natasha. Rámeredtem és nem tudtam hova rakni, a szó jelentését. Válaszolnám én, hogy van, de félve inkább nemlegesen megingattam a fejem. -Pedig egy ilyen bombázóknak szokott lenni. Talán leszbi vagy?- faggatott tovább és továbbra se tudtam, hogy mit kérdez. Inkább nemlegesen megráztam a fejem és körbe néztem.

-Eléggé nyomasztó hely, mi?- kérdezte a zöldhajú.

-Az. Amúgy elmondanád a neved még egyszer?- néztem rá kérlelőn. Úgy fest őt érdeklem, bár mindenkivel szemben bizalmatlan vagyok.

-Hans. Ilyen rossz a memóriád vagy csak én nevemet nem tudtad megjegyezni?- nevetett fel harsányan. Az egész udvaron át zengett a hangja. Nem hinném, hogy ismeri azt, hogy feltűnésmentesen.

-Nyugi, a többiek neve se megy- mondtam közömbösen és szétnéztem.

-Marcell - fogta meg a kezem a viktoriánus és lehelt rá egy leheletkönnyű csókot.

-Stefan- ölelte meg a vállam a rocker. Natasha felém nézett.

-Neked tudom a nevem- néztem rá szelíden és gyakorolván a neveket elmondtam a neveiket. Ezt nevezik barátgyűjtésnek, nem? Ha nem is sokáig, de egy darabig biztos társaság. Nincs szívem velük jobban összebarátkozni, mert a búcsú hamarabb fog eljönni, mint azt ők hinnék. Érdektelenül ültem le a padra és hallgattam, hogy hol töltötték a hétvégéjüket. Unottan meredtem fel az égre és pont akkor repült el felettünk egy varjúsereg, Tekintetemmel követve őket, néztem, ahogy leszállnak az iskola tetejére és irdatlan károgásba kezdenek. Összeráncolva a szemöldököm, keltem fel a helyemről és sűrű bocsánatkérések közepette elsiettem beiratkozási okokra hivatkozva.

            Rohanni kezdtem és észre se véve belerohantam valakibe. Enyhe sokkom után, estem a következőbe, mikor szembe találtam maga Tommal és Billel. Tom régen érzett illata, most a kénnek fullasztó szagával keveredett, bár ő valószínű nem érezte. Bill ragyogott és tömjén illat áradt szélfutta hajából. Kellemesebb volt az ő közelében lennem, mint védencemében, de még ez se tudta elfeledtetni velem, hogy ő hozzám tartozik. Beleláttam a fejébe, és rohadtul nem tetszett az, amit én ott láttam. Hányinger kerülgetett gondolataitól. A Pokolra gondol már? Ez nem kicsit félelmetes és elkeserítő. Agyában olvasva reagáltam a dolgokra, bár már tudtam róla mindent és még többet is. El lehettem foglalva azzal, hogy elborzadva nézzem Anthony művét. Szívem szakadt meg ettől és legszívesebben minden démoni dolgot kiszívtam volna belőle. Megszabadítottam volna gondolataitól és a rá nehezedő tehertől. Billnek a fejébe is bele-belenéztem, de elkeseredve néztem, hogy ő sincs jobb helyzetben. Szégyen vagy sem, Tom mellé Bill is bekerült. Egyből lett kettő, ami nehezíti a dolgaimat. Sajnáltam őket, mert mi már láttuk, hogy mi fog történni velük és nem kívánom azt nekik. Meg akarok dolgokat változtatni és ha máshogy nem megy, akkor felül fogom írni a próféciákat. Értük megteszem. Mindketten fontosak, nem csak Tom. Rájuk nézve éretlennek és túl fiatalnak tűnnek. Nekik nem a világot kéne megmenteniük, hanem éppen élni az átlagos életüket. Gyermekded álmaikat kéne szövögetniük, hogy focisták, rocksztárok vagy menő ügyvédek lesznek. Nem ezt kéne csinálniuk. Rossz látni.

            Automatikusan elköszöntem tőlük és mentem tovább. Zavartak a varjak. Lehet csak túl paranoiás vagyok, de valamiért nem stimmeltek. Sietve akartam feljebb jutni, de ismeretlen terepen egy kicsit nehezebb eljutni bárhova is. Sóhajtozva caplattam a folyosókon és már-már eltévedve éreztem magam. Minden ugyan olyan volt. A fehér, steril falak előtt fém szekrények sorakoztak. A padló csúszott a vizes lábnyomok és a takarító nyomának helyén. Életveszélyes volt itt közlekedni. Nem kevesen estek hanyatt, amikor jöttek és én kicsit se kedvesen elmosolyodtam. Megnyugtatólag hatott, hogy nem csak én vagyok ekkora szerencsétlenség és esnék el minden második lépésnél. Meglepő volt, hogy egész kedvesen próbáltak talpon tartani. Fiúk fogdostak, lányok nyúltak dzsekim után. Mindnek megköszöntem a segítségét, de a derekamat fogdosó rohadékok lábára búcsúból rátapostam a lábukra. Elnevettem magam, amikor elmenvén hallottam, hogy melegebb éghajlatra kívánnak. Felix egy jó tanácsa volt, hogy ne adjam magam könnyen. Bármit is jelentsen, én ugyan belegyeztem, hogy megtanítson pár trükkre. Elmondta, hogyha rideg vagy, mint egy jégcsap általánosságban békén hagynak, ha nem, meg már felhatalmazást adott arra, hogy nyakon vágjam az illetőt. Csellós démonom ezt a lehető legnyugodtabb hangnemben bejelentette, hogy ha verekedésről vagy valaki megveretéséről van szó, nyugodtan szóljak neki és szétveri a csellójával. Bájos emberekkel élek egy házban, nem? Joseph is mondott pár, elég fura információt, amit igazándiból nem tudtam elhelyezni. Tanácsai között volt, hogy próbáljam elsajátítani a szubkultúra alapjait és keresni egy társaságot, ahol nem tűnök ki. Én honnan nem tűnök ki? Könyörgöm, a létezésem is kitűnik, nemhogy a velejáró dolgok. Tanácsai között olyanok voltak, hogy keressek egyedi embereket, mert köztük én már annyira nem tűnnék ki. Azt nem mondta, hogy ilyet találni nem könnyű. Öten vannak, ami elég ahhoz, hogy bárkinek is feltűnjek. Tanácsolta, hogy legyek egocentrikus és törtető, próbáljak Tomékhoz férkőzni. Rájuk nézve, nem igazán láttam, hogy magukhoz kérnének még egy harmadik tagot. Tehát feladat, hogy vonjam be őket Natasháékhoz. Jobb híján, ott Bill se tűnne ki az oroszlán fejével és Tom se a rasztáival. Ezek a rétegek zavaróak, mondjon bárki, bármit is. Tudtam, hogy Anthony még jobban utálja ezt a helyet, mert ismervén őt, emberallergiája van. A felnőttekkel még meg-megvan, de a tinédzser korukat élő fiatalokat élve tudná megnyúzni. Joseph erre annyit mondott, hogy menjek bele minden hülyeségbe, mivel bukott angyal vagyok, sok minden nem árthat meg nekem. Remélem igaza van, mert nem óhajtok abszolút hülyét csinálni magamból, amikor már így is vásári bohócnak érzem magam. Itt vagyok, ezen az undorító helyen és hülye maskarába bújtatva, ami rohadtul nem a mai divatnak megfelelő. A kezemnek melege van az ujjatlan kesztyű miatt és még egy pillanatra se vehetem le, mert ha bárki észreveszi visznek felboncolni az őrültek. Köszönöm Anthony, most már az őrült boncolóktól is rettegek.

            Elcsúszva sikerült a mai nap folyamán belezuhannom másodjára is valakibe. Magamban átkozódva keltem fel a földről és könnyebbültem meg, amint láttam Anthony elfojtottan röhögő pofáját. Ennyire nem örültem még ennek az arcnak.

-Na mi van? Vicces, hogy itt verem szét magam?- kérdeztem suttogva, mert Felix elmagyarázta, hogyha diák vagy a tanárral tisztelettudóan kell beszélni, mert gyanús lehet, ha simán pofán vágod.

-Éppen feldobtad a napomat! Amúgy hova ilyen sietősen? Tudtommal az igazgatói nem erre van…- vakarja meg borostás állát és legszívesebben felpofoznám, de kihasználja, hogy nem tehetem.

-Élvezed? –szűröm fogaim között és akarva, de látszatra akaratlanul is megtaposom az este vaxolt cipőjét.

-Rossz kislány, ilyet nem csinálunk!- ciccegett a mondat végén. Csessze meg! –Ezért otthon fenekelés jár!- nevet fel.

-Keress valami idióta libát, de engem hagyj lógva, hülye  perverze!- vicsorogtam, bár tudtam, csak húzza az agyam.

-Időm sincs ilyenekre! Amúgy komolyan, mit keresel?- hajolt picit lejjebb. Szétnéztem és kutakodón végig vizsgáltam, hogy nem figyel-e minket valaki, majd halkan elmondtam minden észrevételem, mire hümmögve mutatott balra, majd felfele és utána újra jobbra. –Szemkötőre vigyázz, oké?- suttogta, majd utamra engedett. Követve kézmozdulatait elértem egy rozoga ajtóhoz. Óvatosan szétnéztem és lenyomtam a kilincset. Beléptem, majd minden maradék erőmmel próbáltam érzékelni, hogy van-e valami gonosz itt, de csekély nyugalommal töltött el, hogy nincs.

            Visszasunnyogtam az iskola folyosóira és elmentem –egy kis útba igazítást kérve egy szimpatikusnak tűnő tanártól- az igazgatóiba. Ott elmondtak mindent és kezembe adták az órarendet, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Az igazgató, látván mennyire nem lelkesedek, megkérdezte, hogy ma már szeretnék-e iskolapadba ülni, mert ha nem, megkér egy tanárt, aki végig mutogatná a sulit. Hálásan bólogattam és kíváncsi voltam, hogy miért nem diákkal akarja, hogy végig menjek. Ugyan nem kérdeztem meg, de érdeklődésemet elvesztettem, amikor bejelentette, hogy a könyvtárossal kell mennem. Magamban örömtáncot jártam, hogy Claus-szal mehetek. Hála az égnek! Az igazgató leültetett egy bársonnyal borított székre és maradásra utasított, hogy ameddig nem jön a „könyvtáros bácsi”, addig nem kóboroljak. Ameddig ültem, volt időm elolvasni, hogy az iskola nem éppen egy sport, művész vagy tudósképző. Inkább mondhatnám egy gyengébb gengszterképzőnek. Első óra alatt, két diák látogatta meg az öreget, aki megfáradva mondta el ugyanazt a monológot, miközben a gyerek le se tojta és inkább azon agyalt, hogyan lóghatná el az óráit. Igazán ígéretes jövő elébe néz az emberiség. Csengőkor belépett még egy gyerek, akinek mosolyogva intettem. Hans lépett be, miközben utána egy ideges tanár loholt pirosló fejjel. Kedvem támadt hangosan nevetni, mikor az igazgatónál rutinszerűen nézett szét és dicsérte meg az általa dirinek nevezett öreg új haját. Az igazgató elég csúnyán nézett, mikor látta, hogy mi már ismerjük egymást. Lemondott rólam, hogy én leszek a kócerájának a megmentője. Jól tette.

-Te mit keresel itt?- kérdezte, mikor leült mellém.

-Beiratkozási procedúra. Te? Visszatérő vendég vagy?- kérdeztem fél mosollyal.

-Mondhatni. Heti egyszer meglátogatom az öreget. Teszek róla, hogy agyvérzés vigye el!- nevetett fel, ami engem is mosolygásra késztetett.

-Gonosz vagy- kuncogtam, mire átfogta a vállam és merengve nézett szembe falon lévő ősrégi tablóra.

-Jóba leszünk mi, érzem!- mondta, majd felpattanva elköszönt és kilépett.

            Claus a második óra közepén befutott és miután gyors végigmért, az igazgatóhoz lépett és megkérdezte a nyilvánvalót. Miután meghallgatta a feladatát, odajött és kamubemutatkozás után elindultunk. Amíg tudta, hogy az igazgató hall minket magyarázott a suliról, de két ajtó után témát váltott, mindkettőnk örömére.

-Eddig milyen?- kérdezte a sulira célozgatva.

-Röviden vagy hosszan?

-Röviden- morogta.

-Szar- rántottam vállat és rúgtam bele egy ajtóba. Reménykedtem, hogy nem esik ki a keretéből, mert az elég kínos lenne.

-Tömör volt, angyalkám. Tapasztaltál valami furát?- ült le az udvaron egy eldugott padra. Nadrágja zsebéből elővett egy doboz cigit és rágyújtott.

-Reggel volt egy rossz érzetem, de utánajárva nem volt semmi. Bár valami van itt, még ha nem is a padláson- rántottam meg a vállam és nyújtóztam ki.

-Démon vagy mi?- fújta ki a füstöt.

-Rossz. Jelen esetben nem tudom, hogy mi lehet, de semmi jó, az biztos- dőltem hátra. Claus velem ellentétesen rátámaszkodott térdeire és előre meredt. Zavarta valami. Egy hónapja élek vele együtt és már-már ismerem minden rezdülését. Dermedten ült és minden izma be volt feszítve. Ugrásra készen ült. Volt valami a levegőben, valami olyan, aminek nem kellene ott lennie. Beleszagoltam a levegőbe és orromat megcsapta a töménytelen kén szaga. Összenéztem a mellettem ülő démonnal és egyszerre szívódtunk fel, majd mentünk a padlásra. Ott állt egy hollószárnyú dög, aki valamelyik srác testét vette birtokba. Ördögien ránk vigyorgott és kezelhetetlenül ránk támadt. Táskámat a földre dobva szedtem ki belőle a felszerelést, míg Claus párszor fejbe verte egy kezébe kerülő deszkával. A szentelt vizet ráöntve égni kezdett a bőre, míg én párszor fejbe rúgtam. Erősebb volt, mint hittük. A víz okozta  sérülések gyorsan gyógyultak nála és még gyorsabban támadt. Ugráltam előle, de valahogy így is el tudott párszor találni. Claus próbálta sebezni, de fegyver nélkül nem igazán ment neki. Állatias kiáltás szökött ki torkából és megrohanva a földre döntött. Erőharcot vívtam vele, de a test, amit megszállt nem volt a leggyengébb. Kétszer nagyobb volt, mint én és kétszer nehezebb is. Nehézkesen próbáltam eltolni, míg egyszer csak Claus egy vasdarabbal átszúrta a testét. Kikerekedett szemmel néztem rá, ahogy kihajítja a testet a padlástérről. Meglepetésünkre, az nem esett le. A lehető leggusztustalanabb módon felrobbant, ezzel véresőt rendezve. Clausszal elképedve néztük és egyikünk se tudta, hogy ez mi volt.

-Na, baszd meg!- morogta és két csettintéssel mindent rendbe rakott, magunkat is beleértve. Észrevétlen tértünk vissza a folyosóra és próbáltuk eljátszani az ijedt bámészkodót.

            Anthony futott oda hozzánk.

-Mi volt ez?- kérdezte feszülten.

-Démon, aki felrobbantotta a testet, miután átszúrtuk egy vascsővel. Erre mondj okosat, drága!- magyarázta gyorsan Claus. Anthony értetlen tekintettel nézett ránk, mire helyeslőn bólogattunk.

-Király….-morogta, majd tanári szerepéhez hűen oszlatni kezdte a bepánikolt diákokat és termeikbe küldeni. Csatlakoztam én is a csordához és hallgattam a különböző fikciókat, miszerint csak művér, disznóvért öntöttek ki a tetőről vagy madár. Senki nem gyanakodott emberre. Ha tudnák, hogy mik mennek itt, akkor az embervér lenne a legreálisabb.

Swallow my Bullet: 12.rész

(Hiányzik néha egy kis fájdalom, máskor meg nem bírom azt, hogy folyton megkísért)

(Tom szemszöge)

            Nem tudom, hogy mi történt. Anthony nem mondott semmit és úgy tűnt nem is akart. Került minket, ami bosszantó volt. Ha belerángatott a szarjaiba, nem kellene egy kicsit foglalkoznia velünk? Talán az már nagy kiváltságnak számít? Bár ha az öcsémre gondolok, akkor mégis én vagyok az, aki szerencsésebb. Bill még azt se tudja, hogy kivel volt. Dühös és ingerült ő is, amit nem viselünk jól. A békét kettőnk közül mindig ő képviselte és a hiánya enyhén őröli fel minden maradék idegrendszeremet. Ne telne el úgy egy nap, hogy ne akarnám megpofozni az egyetlen személyt, akit szeretek! Bárcsak kicsit visszatérne, mert nélküle elég gyér a helyzet. Bár ne akarna minden áldott nap leordítani, minden apró szarság miatt! Olyan irritáló mostanában. Folytonosan hisztizik, minden nyűge miatt. Régen csak a nagyobb dolgok késztették erre az elég kellemetlen cselekedetre, de akkor se fajult odáig, hogy meg akarjon verni. Tegnap volt már elegem belőle. Nélküle jöttem haza, mert hiányoltam egy kis csendet. Talál-talán megkaphattam volna azt, amit akartam volna, de alig két perc múlva ordítva tépte fel az ajtót és ugrott nyomban nekem. Nem értettem semmit se, de leginkább azt nem, hogy miért rajtam akarja levezetni felesleges energiáját. Az ágynak taszított és szinte már teli torkából kiáltotta a fejemnek össze-vissza cikázó, artikulálatlan szavait. Mondatnak se nevezném őket, annyira a düh irányította. Keze se akart nyugton maradni és fejem fölé emelte őket. Meg akart ütni. A kisöcsém, aki egy legyet se ütne meg, akinek nem is lenne akkora ereje, hogy bárkit is megüssön, úgy hogy annak fájjon. Most mégis volt valahonnan annyi ereje, hogy ágynak szegezzen és ismeretlen csillogással szemében bántson. Persze, nem csak tétlenül óhajtottam ott feküdni és várni, míg Bill átrendezi az arcomat. Értetlenségemben és magatehetetlenségemben lerúgtam magamról és elmentem. Tudtam, hogyha ott maradok vele, valakit el fog vinni a mentő. Nem akartam bántani, hiába került elő belőle ez a fura modor. Mégiscsak a testvérem és még mindig az angyalom. Utáltam volna magam, ha bántottam volna és nem is tudtam volna utána a szemébe nézni. Mindenki érezte már ezt nem? Dühöngésem az utcára sodort. Bill sose akarna utánam jönni ilyen helyekre. Ismerte azt, hogy hova szokásom járni, ha ki akarom adni magamból a feles energiát. Most mégse odamentem. Zsebembe lévő telefont előkaparva Anthony-t hívtam. Persze, ki van kapcsolva. Miért reménykedtem? A készüléket visszacsúsztattam a zsebembe és céltalanul bolyongtam. A tavasz épp csak most kezdődött, de még mindig téli szelek csípik éjjelente az emberek arcát. Leheletemet nézve ültem le egy sötét padra. Lépkedtem és csak a lábam vitt el oda. Agyam üresen kongott és csak Bill lénye törte meg néha a jótékony ürességet. Azokban a pillanatokban utáltam őt. Bár nem is őt, hanem inkább Anthony-t. Minden baj okozója egyetlen idióta barom. Ki fordult hozzá egyáltalán? Persze, én. A rohadt naivitásom miatt szenvedünk. Kellett nekem ez? Nem. "Minden gond okozója én vagyok", ismertem be magamnak. 

            Tegnap tehát ezzel a csodálatosan jó gondolattal tértem haza. Bill aludt, aminek örültem, mert nem voltam abban biztos, hogy nem akarna-e újra megtámadni. Éjszaka se aludtam sokat, ami talán elkeserítő gondolataim aktív merénylete volt a lelkem felé, a másik, hogy Bill képes lesz egy párnával megfojtani. 

            A reggel talán kegyesebb volt, mint a tegnap befejezte, de Bill hangulata továbbra is a nulla alatt jóval volt. Nem szólt hozzám, sőt teljesen kizárt a világából. Fülhallgatóval és kifejezéstelen arccal indultunk el otthonról. Egész úton csak bámultuk a szürkés eget és a magaslatokra törő épületeket, amiket jobban ismertem a kezemnél is. Lépteim zajt elnyelte a zene hangos basszusa és a reggeli forgalom ideges morajlása. Különösen nyomasztó volt minden most. A sulihoz közeledve olyan érzésem támadt, mintha ma valami megváltó dolog lenne készülőben. Az az érzés lengett körül, hogy ma elkezdődik egy életeket megváltó korszak. Mellkasomban nyomott érzés ismeretlen érzéssel fogott el. Meg akartam védeni valakit valamitől, de mégis pusztítani akartam. Szemem előtt láttam, ahogy minden ég és mindenhol pusztulás örvénylik. Akkor, ott, bárkit és bárhogyan meg tudtam volna bűntudat nélkül gyilkolni és ez nem az a "gyilkoljuk meg a matektanárt, mert egy bunkó paraszt"gyilkolás. Nem, ez annál durvább és véresebb lett volna. Olyan, amivel a Pokolra kerültem volna. A Pokol szóra hirtelen megugrott a gyomrom. Szívem hevesebben kezdett el verni és szinte azonnal érezni akartam. Akartam, hogy eltompítsa minden érzékem a kén gusztustalan illata, és a lángok égessék le rólam az ártatlanságomat. Kéjesen akartam, akár egy szerelmes szűz az első körét.

-Juj, bocsánat! Nem akartam!- hallottam egy gyengécske hangot. Lenéztem és egy vörös hajú lány szaladt a mellkasomnak. Szerencsétlen a földön ült és bámult fel rám. Hibátlan, porcelán arcán a reggeli hideg csípte piroslás mutatkozott. Vékony testén tökéletesen hangsúlyos ruhadarabok mutatkoztak. Fekete bőrbe bújtatott lábai kinyújtva terültek el a koszos aszfalton, míg fehér felsője kis híján beleolvadt bőrébe. Nem kell mondanom, hogy csodálatosan mutatott. 

-Én kérek elnézést! Én nem figyeltem!- nyújtottam neki mosolyogva a kezem, amit elfogadott. Puha ujjaival végigsimította a tenyerem, majd ujjatlan kesztyűs kezét az enyémbe nyomta. Fekete körmei és apró kezei kirikítottak az enyémből. Óvatosan megszorítottam és felrántottam. Bakancsának talpa nagyot koppant a betonon és én lenéztem rá. Haja arcába lógott és fél szemével kezdett tanulmányozni. Homlokára pillantottam, amelyen egy fekete csík húzódott. idegesen igazított rajta valamit és óvatosan elemelte a kezét a szeme elől. 

-Köszönöm!- emelte fel fejét és eresztett meg egy bájos mosolyt. Alacsony és törékeny. Válláról a világos farmerdzseki lecsúszott, amit óvatosan visszacsúsztattam rá egy kedvesnek szánt mosollyal. Nem igazán tudok kedvesen mosolyogni, ez tény.

-Új vagy?- érdeklődtem meg.

-Igen. Mortincia vagyok!- mosolyodott el.

-Mortincia?- kapcsolódott be Bill a beszélgetésünkbe. Öcsém kedves és nyugodt mosollyal lépett be a beszélgetésbe. Átkarolta a vállamat és egy megjátszott mosollyal bemutatott minket. Mennyire nagylelkű, hát nem?

-Én Bill vagyok, ő pedig Tom. Üdvözülünk a sulinkban! Bár szerintem a Pokol ehhez a helyhez képest semmi- nevetett fel hangosan Bill, mire Mortincia egy elégedetlen grimasszal és értetlen kifejezéssel arcán bámult rá.

-Honnan tudod, hogy milyen a Pokol?- kérdezte komolyan, mire lénye megváltozott. Kedves és tüneményes arca hirtelen lett durva és komoly. Értetlenül meredtünk rá, mire megrázta a fejét. Flúgos! Természetes, hogy minden jó csaj flúgos, nem? Igazán jó rálátások a jövőre. 

-Elnézést, de ez csak szarkazmus volt. Nem kell komolyan venni!- nevetett fel zavartan Bill és én elmosolyodtam. Vicces, amikor ilyen kis szerény. Megszokhatatlan. 

-Szarkazmus?- bukott ki ajkai közül a kérdés. Fejét enyhén oldalra fordította és így egyik szemén megpillanthattuk a szemfedőt. Bill a vállamba markolt, ami elég gyenge volt, de mindig az észrevétlenség a legfontosabb.

-Elnézést, de mennünk kell! Hol lesz az első órád?- kérdeztem, hogy megadjuk neki az utat. Elmosolyodott és az órarendjét a kezembe nyomta. -Bill, mondd el hol lesz óránk, oké?- néztem rá kérlelően és kezébe toltam a papírt. Ikrem is egy darabig meredt előre, majd elkezdte elmagyarázni, hogy merre van a terem. 

-Akkor sziasztok!- köszönt el, miközben visszakérte órarendjét és elindult az ormótlan, fehér épület felé. 

-Nem szimpatikus ez a csaj nekem. Neked?- bökött a tőlünk méterekre előrébb lévő lányra.

-Flúgos. Szerintem, nem idevalósi- suttogtam magam elé. 

-Mondta, hogy most jött, persze, hogy nem idevalósi!- csapott fejbe. 

-Nem is úgy értettem, gyökér!- adtam én is neki egy ütést. 

-Hanem?- morogta. Kezét tarkójára simította és óvatosan húzta rajta végig tenyerét.

-Semmi.....Egyszerűen túl fura. Az a poklos dolog, meg a szemkötő.....Flúgos!- nyögtem értetlenül.

-Mindenre van magyarázat, nem?- kérdezte angyali mosolyával. Oh, hát a régi fivérem visszatért! Kár, hogy kételyek közt.

-Gyakorold ezt az angyali mosolygást! Kicsit túljátszott- ütöttem vállába. Kibújtam karja alól és elindultam az épületbe. Bill bakancsának kopogása egyszerre hangzott az enyémmel. Ez békülés volt, vagy egyszerű csend? 

****

            Monoton és unalmas órák közepette kint elkezdett zuhogni az eső. Érdeklődést se mutatva kezdtem el bámulni az ablakot. A néhol világosabb, néhol pedig sötétebb esőfelhők komoran foglalták el égi trónjukat és öntözték a tavaszi rügyeket. A fekete betonon az összes felfirkált rajz elmosódott és helyüket kisebb pocsolyák vették át. Az alsósok nem tudnak ettől elkomorodni. Ők még egy tócsával is tökéletesen elszórakoznak. Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, mennyire is élvezik még a dolgokat. Torkom szorult össze, amikor rájöttem, hogy nekem és Billnek ez nem adatott meg. Nem játszott velünk senki se és hozzánk se akartak szólni. Bill folyamatosan egy angyalnak készített babával játszogatott és hurcolta mindenhova. A kis szőkés-barna fiúcska, akit mindig és mindenki bántott. Bántották az akkor még vékony hangjáért és lányos arcáért. Bántották, mert nem ütött vissza, ha verekedni akartak vele. Bántották, mert egy tündéri kis srác volt. Nem kötözködött, hanem segített. Nem ütött, még ha őt is akarták agyoncsapni. Okos és csendes még máig is, ami kinek negatív, kinek pozitív tulajdonság. Az üvegen végigszántó cseppekben egy pillanatra megláttam Billt kisebbként, majd magamat egy másikon. A vérző arcomat ápolgatta. Emlékszek erre a verekedésemre. Billt elkapták az akkori gimnazisták és minden rosszat akartak tenni vele. Már akkor is feladatomnak érzetem, hogy Billt megvédjem, de most még inkább. Az ikremet menekülésre utasítottam és három gerillával maradtam ott. Kisebb szerencsével, mielőtt sikeresen agyoncsaphattak volna megszöktem, de elátkoztam őket, miközben ügyetlenül botorkáltam el hazáig. Otthon szakavatott surranóként a szobánkba mentem, ahol fivérem várt egy egészségügyi dobozzal. Emlékszem, nem szóltunk egy átkozott szót se. Magamban átkoztam a megtámadókat és vérszomjasan kívántam a halálukat. Gyengének és elveszettnek éreztem magam, hogy nem tudtam megverni őket. Minden vágyam az lett volna, de kis híján kinyírattam magam. Elég okádék érzés, ha kis erőtlen nyomoréknak érzed magad. Bill, most nem szólt semmit, csak vizes kendővel próbálta letörölni az arcomról az alvadt vért. Nem nézett a szemebe és én se az övébe. Én nem tudtam, hogy ő miért kerüli a tekintetemet, de én magamról tudtam. A bátyja vagyok, még ha nem is évek, hanem csak percek választanak el minket. Kötelességemnek véltem, hogy megvédjem, de most kudarcot vallottam. Csodás. Sokáig ültünk ott és élveztük a csend fojtogató kellemességét. Minden bizonnyal Bill kapcsolta be a TV-t, mert nekem erőm nem volt felkelni. Bill kapcsolgatta a készüléket és én már csak arra figyeltem, hogy a nevem kántálja. A TV-re bámultam és nagyot kellett nyelnem. Még máig nem értettem, lehetséges-e, amit ott láttunk. A támadóink testét széttépve találták ott, ahol engem megvertek. Bill rám pillantott és azt a tekintetet nem felejtem el, ha meghalok se. Hála és csodálat tükröződött arcán. Talán itt kezdődött minden.

-Tom! Tom! Hé, kicsengettek!- bökött meg ikrem.

-He?.....Ja itt vagyok! Mi a kövi óra?- kérdeztem, majd táskámba hajítva könyveimet sprinteltem ki a teremből.

-Hol voltál?- kérdezte Bill, mikor a következő terem elé értünk. 

-Melletted- mondtam, mire a tőle megszokott leheletnyi tarkón vágással válaszolt. 

-Tudod, hogy gondoltam. Ne játssz rá a hülyére, ha már az vagy!- nevetett fel harsányan. 

-Rohadék!

-Seggfej!- rendezte le. Szája szélében megbújni látszott egy gonosz mosoly, de ő olyat nem tud. Bárhogy idegesítettem eddig nem ment neki, hogy csúnyán nézett rám, egészen tegnapig. Az nagybetűs Rejtély számomra.

-Kedves vagy- morogtam. Levágtam a táskám a földre, majd mellé kuporodtam. Nem figyeltem semmire, csak újra az üvegen folyó kis cseppeket bámultam. Sokáig bámultam az egyszerű dolgot, de valami lekötött bennük. A cseppek hasonlítottak a sokszor látott vércseppekre, csak ezek átlátszódtak és kínkeservesen lassan óhajtottak folyni. Nézni fájdalmas volt, ahogy egyik-másik nem óhajt menni és araszolva teszi meg az utat. Hirtelen az emberek jutottak eszembe. Elkezdjük. Frissek és ártatlanok vagyunk, majd folyamatosan vétkezünk és vétkezünk. Belegondolva, bárki, aki nem kér megbánást a fentiektől, azok mind a Pokolba kerülnek. Ebben a világban a Pokolért nem kell meghalni. Kiteszed a lábad a házadból és már ott vagy. Mocsok és bűn léptem-nyomon és nem lehet ellene semmit se tenni. El kell, hogy a levegővel együtt szívod magadba a bűnt és a halálhoz vezető levegőt. Siralmas, de én miért nem keseredek el ezen tények hatására? A mocsok és a bűn, nem új. Minden nap teszek valamit, ami miatt a bűn jobban tapad a bőrömre. Ha odakerülnék, a Poklot választanám, nem érdekelne semmi se. Feleslegesen szenvednék a megbánással. Egy élet nem lenne elég és egy angyal megbocsátása se. 

            Az üvegen hangosabban kopog az eső. Az üveget hirtelen vörös cseppek kezdték el színezni, amik először egy pentagrammára, majd egy ördögi vigyort villantó pasasra váltottak. Körülöttem mindenki kiáltozni és futkározni kezdett, de én farkasszemet néztem a vigyorgó vérképpel. Halkan suttogott valaki a fülembe. Nem fordítottam oldalra a fejem. Nem kockáztatom meg. 

-Milyen nagy fiú lett belőled!- hallatszik a fülembe egy rideg, kegyetlen hang. Hangja, akár a szilánkok, úgy sértik meg a bőrömet. -Apád büszke lesz rád. Nagyon gonosz fia lett!- fúj egyet a fülembe, amitől megfagynának ereim.

-K-ki vagy?- akadozik a hangom, de őt nem érdekelte. Felnevetett és eltűnt. 

-Tom!- rángatott Bill. Tekintetét az enyémbe mélyesztette és forró kezeivel simogatta a vállam. 

-Bill....vigyázz!- nyeltem nagyot. A történtek nem tudatosultak még eléggé bennem és nem is igazán tudtam velük mit kezdeni. Annyit sejtettem, hogy valami elmebeteg lény beszélt nekem, valami apáról. Apám elhagyott minket, nem tudom mit beszélt. 

-Mire, Tomi?- kérdezi lágyan. Pislogok párat és a teste körül lévő meleg fényt nézem.

-Arra a köcsög valamire- leheltem és feltápászkodtam. Bill továbbra is világított, ami zavart. Ártatlan fény fogta körbe törékeny testét és megváltón mosolygott rám. Fintorogva rántottam el a fejem. A vér nem forrt bennem és ez igazán elborzasztott. Hidegnek és érzéketlennek éreztem magam. A vér megfagyhat? 

-Rendben, Tomi!- mosolygott és arrébb lépett tőlem. Szemem már nem zavarta az az idegesítő fény. 

-Vigyázz magadra!- fogtam meg óvatosan csuklóját, mire felszisszent.

-Hideg a kezed- nézett furán rám. Vállat rántottam és elhúztam a kezem. Bill a kezem után kapott és rányomta forró ajkát. Egész lényéből egyfajta megbabonázó melegség áradt, ami vonzott és taszított. -Vigyázni fogsz rám, nem kell nekem vigyáznom magamra!- ölelte meg, mire a véres ablakra meredtem. Lehet, hogy nem védhetlek meg mindig......

Szeretném megköszönni az új desinget Beut Lora-nak! 
Remélem tetszett a rész!

Swallow my Bullet: 11.rész

(Hiába ismersz valakit régóta az idő eltörölhet mindent)

(Mortincia szemszöge)

            Mióta feláldoztam magam Anthonyért keveset beszélünk. Nem akartam hallani, ahogy mentegetőzik, hogy neki kellett volna meghalni és az sem érdekelt, hogy egyfolytában lehülyéz. Nem hinném, hogy pont ez kellene nekünk. Amióta meglőttek Claus és Joseph éjjel nappal vigyáznak rám. Nem igazán értem, mire föl ez a nagy felhajtás, amikor a házban nem támadhatnak ránk. Nem érzem magam gyengének, csak lelki roncsnak, amiért Anthonyval nem beszélhetek. Nekem ő a másik felem, ő az aki megért és elfogad. Nélküle üres minden. Fáj a hiánya és az, hogy nem hallhatom a cinikus humorát vagy a kesernyés nevetését. Hiányzik a dohány szaggal kevert férfias illata és az őrző természete. Hiába van két démon az oldalamon, mégse érnek fel Anthony erejével. Hiányzik a kezének érdes tapintása, mely tudom, csak mocskot és fájdalmat ken rám, de véd mégis mindentől. Annyira kegyetlennek érzem a távollétét. Hiányzik, be kell valljam.  Ha az ember több száz éve ismer valakit kialakul egyfajta hiányérzet a másik iránt, ha az távol van. Furán érzem magam, mert még soha nem tapasztaltam ezt. Annyira kellemtelen, hogy nincs rá megfelelő szó. Fojtogat az a tény, hogy nem ölelhet és én se őt egy ilyen piti kis ok miatt. Rendben, nem mindenkinek kis ügy, de nem tehetek arról, hogy angyal létem ezt diktálja. Talán a démonok jártak jól és nem mi. Olyan kegyetlen, hogy mi mindig mindent a szívünkre veszünk és segítünk. Az önbecsülésünk diktálná vagy csak a tudat, hogy erre lettünk teremtve? Az angyal lét rengeteg kérdést tart mindig betűi között. Sokak nem értik, hogy miért vagyunk, ha nem óhajtunk segíteni nekik. Ilyenkor nem arról van szó, hogy nem akarunk segíteni, hanem, hogy korlátokat húznak fölénk. Sokan a Mennybe akarnak kerülni, de értelmetlen. Csak a jó oldalát látják a és nem ismerik az ottani korlátokat. Ott minden földi jó csak mocskos bűn, amelyet nem lehet semmilyen módon tolerálni. A Pokol se jobb, mert ott a rosszak ismerete aggasztja az embereket. Pedig ott talán nem kellene attól tartaniuk, hogy elvesztik minden földi javukat. Talán tényleg oly borzasztó a Pokol, mint ahogy azt a Biblia megírja? Sokszor jutott ez eszembe, de talán kérdésem válaszához soha nem álltam ilyen közel. Mindig egy rossz kis hang azt suttogta, hogy enyhe túlzás miatt gondolja azt a hiszékeny emberi ész, hogy a Pokol rossz. Nem egyszer voltam emberek között és mindig egy mondatot zengtek. "Nem hiszek már semmibe' se!" "Nem vagyok hiszékeny!" . Akárhányszor mondták mindig felsóhajtottam. Ha nem lennének hiszékenyek, akkor nem hinnének Istenben vagy a Pokolban. Sokan nem ismerik be ezeket a dolgokat, mert erősnek hiszik magukat. Semmit se tudnak ők az erőről. Bár én se, de néha tapasztaltam Anthony mellett milyen. Abból az erőből, ami belőle árad mindenki bőrén érezheti, még akkor is ha csak nyugodt állapotában találják. Anthony ereje még is kisebb, mint Istené vagy a Sátáné. Annyira meghökkentő, hogy milyen lehet akkor az övék.

-Mortincia, itt vagy?- lengette meg előttem kezét Simon. Észre se vettem.

-Igen. Valamiről lemaradtam?- érdeklődtem enyhén szégyellve magam.

-Ez nem állapot!- csapott az asztallapra Felix. Értetlenül pislogtam rá, de miután megláttam dühös tekintetét, mellyel egyenesen rám meredt. Összehúztam magam, de ez se nagyon segített elűzni az érzést, hogy szúrós tekintetével engem akar darabokra nyársalni.

-De nem tudunk mit tenni! Ha egymásra se hajlandók nézni, akkor, hogy tudnánk újra egyenesbe hozni a kapcsolatukat? Ezt fejtsd meg, ha már annyira okos vagy!- rivallt rá ismeretlen hangnemben Joseph társára. Tekintetemmel a földet kezdtem fürkészni. Túl jeges ez a hangulat, még olyanok közt is, akiket évszázadok kötnek egymáshoz. 

-Talán mindkettőt félreismertük. Kétlem, hogy olyannyira felelősek lennének, mint mi azt hisszük. Talán itt kellene feladnunk. Ha ezek ketten nem tudnak minket vezetni és nem parancsolják meg nekünk, akkor, minek kellene nekünk cselekednünk?- suttogott Sebastian mellettem és újabb szúrós pillantás nyársalta fel a lelki békém. Tisztán érezhettem, hogy itt rólunk van szó.

-Igaz, mi csak úgy is a hülye bábuik vagyunk, semmi többek. Ne parancsoljanak nekünk, ha magukat se tudják elrendezni!- helyeselte testvérét Simon. Szemem elkerekedett és nehezebben vettem a levegőt a hamis vádjaiktól. 

-Befognátok?- kiáltottam még mindig meredten bámulva a földet. -Nem tűröm, hogy hamisan vádoljanak minket. Anthony és én igen ellentétes személyek vagyunk, de az nem azt jelenti, hogy nem tudjuk megoldani a problémáinkat. Ti nem ismeritek Anthony igazi oldalát és ha akarnátok se tudnátok róla annyit, mint én!- álltam fel. Talán ezt nevezik indulatnak. Forrong bennem a vér és egyre gyorsabban ver a szívem. Vérig alázottnak és elítéltnek érzem magam. Ostobaságokat hordanak össze és mind elhiszik maguk idióta igazukat, amit persze hangoztatni kell. Nem mellesleg egy olyan emberre mondják mindezt, akiről annyit se tudnak, hogy hol született. Szinte kötelességemnek éreztem kifejteni, hogy a semmit érő igazuk nem több ostoba képzelgésnél.

-Mert te aztán mindent tudsz róla......- szegezték nekem csípősen szavaikat a White fivérek. 

-Honnan veszed, hogy felesleges módon prédikálok neked? Honnan van hozzá képed?- fordultam feléjük. Tudtam, hogy hangom megemelkedett és a kelleténél sokkal több indulatot tartalmaz. Nem tapasztaltam még sohase ezt, de minden bizonnyal nem mindennap csinálják még az emberek se.

-Onnan, hogy, te még csak 2 hónapja vagy itt és mindent ott cseszel el, ahol lehet. Ilyen ártatlan, olyan védetlen, amolyan szerény. Az idegszálaim pattannak el minden ilyen mondatnál. A létezésed se normális, nemhogy még az itt léted. Minden hülyeségbe belekeversz minket és elhiteted a néppel, hogy egy még mindig ártatlan angyalka vagy, miközben napról napra csak mocskosabb leszel. Meg nekem miért kéne egy bukott angyalnak hinnünk? Hinnünk kéne, hogy utána minket is kihasználj, mint a Mennyet? Ebből köszönöm nem kérek!- lépett elém Sebastian. Szemei vörösen izzottak és mereven bámultak rám. Nem fordítottam el a fejem és nem is akartam. 

-Hogy képzeled? Miért, mert szerinted én benned ugyanúgy megbízok? Hogy gondolod, hogy vádaskodsz, miközben benned is épp annyi hiba van, mint bennem? Én is beszélhetnék arról, hogy idióta lennék veled egyáltalán szóba állni is, amiért kidobtak a pozíciódból, mert egy önfejű barom voltál. Nem csak te tudsz itt dobálózni különböző vádakkal. Ha engednél az idióta elképzeléseidből, amiket te igazságnak nevezel, sokkal jobban rájönnél, hogy el kell fogadnod, hogy nem mindig lehetsz te a főnök és az igazad se mindig igazság. De ha már belém óhajtottál döfni jó pár kést, akkor te is kapsz. Egyszer kérdezd meg a testvéred is, hogy mit gondol a dolgokról, mielőtt ráerőlteted a hülyeségeid! Tudna ő nélküled is.....- Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom. Nyakamnál fogva nekitolt az ebédlő hideg falához és csökkentette az ott lévő aprócska távolságot.

-Kussolsz, ribanc!- sziszegte és megláthattam a szájában lévő metszőfogait. Meglepett a látvány, de a célomtól nem tudott elrettenteni. Engem ő semmiképp se tud megijeszteni. 

-Ijesztgess olyanokat, akik félnek egy olyan egoista démontól, mint te. Engem nem tudsz ilyesfajta olcsó trükkel megijeszteni!- sziszegtem csak számára. 

-Teszek róla, hogy rémálmaid főszereplője legyek- mondta magabiztosan és eltávolodott tőlem. Torkomat továbbra is szorította, de arca teljesen megváltozott. Kísérteties mosoly kíséretében megnövesztette körmeit és bőrömbe vájta. Hangosan felnyögtem a kellemetlen érzés hatására és segélykérőn néztem körbe. Felix eltűnt, Simon pedig elfordulva olvasott. 

-Nem is értem, hogy miért vagytok párba- csuklott el a hangom, ahogy újabb vénákat hasító módon csúszott a nyakamba körmének újabb szakasza. Hangosan kapkodtam a levegőért, de ne ezen kívül semmi mást nem tudtam csinálni. Kezeim erőtlenül lógtak mellettem, lábaim viszont ebben a helyzetben szenvedtek. Szörnyen fájt, a golyónál is. 

-Megdöglesz, hülye ribanc!- sziszegte a fülembe, majd erőből ráharapott. Nem bírtam tovább és elvesztve minden kontrollom elkiáltottam magam. -Sikoltozz, úgy minden ölés élvezetesebb! Nyögj, rugdoss, sikoltozz! Ez a legeslegjobb!- nevetett fel földöntúli örömmel. 

-Megtudhatnám, hogy ebben mi a nevetséges? Ennél ezt jobban ki kell élvezni!- állt fel Simon és ragadta meg a csuklóm. -Nézzük, hogy tényleg olyan kellemes-e az angyal vér, mint ahogy azt mondják!- ezzel újabb kínzó, szúró fájdalom hullám remegtette meg a testem. Simon fogai csontig hatoltak. Nyelve szorgosan nyalta a menekülő cseppeket és még szorgosabban szívta belőle a vért. Sebastian ihletet kapva végignyalt a nyakamon lévő vércsíkon, majd újra és újra. Úgy tűnt élvezték, ahogy ennyire megszégyeníthetnek és megmutathatják, hogy egyáltalán nem érek fel hozzájuk. Büntetés. Büntetést kapok, mert megmondtam az igazam. Büntetés a szavaim miatt, amiket megérdemeltek. Büntetés a létem miatt. 

-Khm......- szelte át az ebédlőt egy érdes, bosszús hang. A White fivérek megdermedtek és óvatosan oldalra fordultak a hang irányába. -Adok két pillanatot, hogy eltűnjetek, mert különben én leszek mindkettőtök rémálma. 1....- Abban a pillanatban eltűntek, de még az ebédlőből is. A fogak és karmok hiánya egy felszabadult sóhajjal jutalmaztam. A nyakam és a csuklóm vérben fürdött. Biztos voltam benne, hogy a mellettem egy kis tócsa keletkezik. 

-Köszönöm!- sóhajtottam és lehunytam a szemem. Lassan kinyitottam és Anthony már a csuklóm kötözte be.

-Kinyírom őket!- sziszegte. Felnevettem. -Kibaszottul nem vicces!- morogta.

-Nem az vicces. Inkább az, hogy szóba óhajtasz velem állni. Hiányzott már, hogy minden második mondatod káromkodás!- kuncogtam.

-Ha-ha-ha! Tudod, bent azok az idióta kölkök, elég kiakasztóak és már az is fárasztó, hogy minden csaj engem akar. El tudod te azt képzelni?- vágott fájdalmas arcot.

-Képzelem, hogy elég gáz, hogy nem is kell csajoznod, ahhoz, hogy felszedj egy újabb numerát. Szörnyű, tényleg!- játszottam meg az együttérzést.

-Milyen pimasz! Csúnya angyal! Fúj, nem szabad!- dorgált, mint egy kutyát.

-Váú!

-Angyalt mondtam, de ne zavarjon!- kelt fel a földről és kötözte be a nyakam. Újra azok az érdes, hideg kezek.

Swallow my Bullet: 10.rész

( Az otthon legyen bármilyen is, akkor is otthon)

(Mortincia szemszöge)

            Lehet, hogy mellkasomban egy vasgolyó csapódott, de attól még halottam Anthony szavait. Nem is tudtam eldönteni, melyik okozott nagyobb fájdalmat. A golyó vénákat szaggató módon hatolt a testembe és izmaim fájdalmasan rándultak össze, de szavai szívem láthatatlan vénáit tépték, álnok, gaz mód. Ordítani akartam, de valahogy hang nem jött ki a torkomon. Bénító görcsök törtek rám, de nem hagytam magam odaadni gyengítő hatalmának. Amennyire tudtam, ellazítottam izmaim, de sikertelen volt. Talán, ha kedves szavakat hallottam volna, nem azt, hogy idióták vagyunk, menne.  Talán nem akarnám minden áron megjavítani a véleményét, akkor, esetleg. Anthony arcába ordítottam volna, hogy akkor miért van itt és miért akarja annyira Tomot kiképezni. Hallani akartam minden indokát, még akkor is, hogyha felesleges mondatoknak ígérkeztek. Csak hallani akartam, hogy megértsem, miért jelentette ezt ki. Ő nem vesztett még csatát? Ő nem esett el soha? Egyáltalán akarta ezt valaha ő? Akarta. Ha nem akarta volna, akkor miért keresett fel? Miért sodort oda, hogy letaszítsanak a meleg békéből ebbe a mocsokba? A felismerés elemi erővel rázta meg a görcsöktől összeránduló testem. Lehet az volt a célja, hogy földre kerüljek és tudjam meg milyen a szenvedés? Elképzelhető, hogy Anthony gyűlöl. Démon, végül is el tudja játszani, hogy valakit tisztel. El tudja játszani és profin be tudja csapni minden egyes áldozatát. Érdekes, ezek után érez valamit? Érzi a bűntudatot? Érez egyáltalán valamit, amit ilyenkor egy normális léleknek kellene? Vannak érzései? Bolond kérdéseket tettem fel magamnak. A vérveszteségre ráfoghatnám vagy újra csak naivan bíztam a Sötétségben? Barom vagyok.

-Claus- sóhajtottam. Óvatosan kinyitottam a szemem és ránéztem. Arca gyöngyözött, homlokát ráncolva szorította kezét a sebemre. Szemei furcsán csillogtak és elszántsággal keveredett a bánat bennük. Ő érez. Fájdalmat és kínt, de legalább érzi. Kezemmel lassan és minden erőmmel keze után nyúltam. Szemebe nézett, mikor kezem rátettem az övére. Hideg, erős keze a vörös életben úszott, ami valamilyen módon átmelegítette. Mennyivel kellemesebb így fogni a kezét. Hüvelykujjam lassan mozdítottam meg és kentem el rajta vérem. Vérem. Még magamba is fura kimondani ezt a szót. Annyira halálszaga van, hogy az már inkább csábító. 

-Mondd, angyalom!- szorította kezét az enyémre. Hangja remegett, már-már sírós volt. El kellett mosolyodnom. Egy nyakatekert világban, -amiben például most vagyunk- ez nagyon aranyos. Meghatóan aranyos, hogy meg tudnék siratni egy démont.

-Mit érzel?- kérdeztem. Hallani akartam, ahogy dörmögő hangján kimondja a súlyosabbnál súlyosabb szavakat, miközben szemeiben a könnyek állnak készenlétbe.

-Ne kérj ilyen megalázó feladatot!- csuklott el hangja. Elmosolyodtam. 

-Megtagadod egy haldokló lény utolsó kívánságát?- kérdeztem, mire szeméből kicsúszott egy kósza csepp. Végig szántotta férfias arcát, nedves csíkot hagyva maga után szürkés bőrén. Megható. 

-Nem meg tagadom, csak tudom, hogy....hogy nem halhatsz meg. Nem itt és nem most!- ordította magából kikelve. Könnyei eleredtek. Egy démon könnyei csöpögtek a ruhámra, az arcomra és egymásra fektetett kezünkre. Érzelgősen elborzasztó képnek látszódott, de a vér csorgásának néma hangja alatt nem lehet egyszerű képet alkotni.

-Egy démon sír........Olyan csodálatos, nem?- nevettem fel erőtlenül. Mosolyogva és boldogan hozzáállni a helyzetekhez igen isteni. 

-Gúnyolódsz?- csapott meg egy hűvös hang. Remegett és rekedten hűtötte a levegőt, de én mégis megnyugodva hunytam le a szemem. Övé mindig az utolsó szó, övé a vég és a kezdet. 

-Akár!- mondtam és elmosolyodtam.

-Utálom, amikor őszinte vagy!- lépett oda hozzám és mellém térdelt. 

-Én is szeretlek!- köhögtem. Vérnek ilyen kellemetlen íze van? Ilyen borzalmas és halál íze kell lennie az élet kötelező darabjának? A lélek ilyen kesernyés?

-Meg akarlak menteni, ha nem vennéd észre- nyúlt a fejem alá. 

-Ostobákat? Engedj inkább meghalni!- sziszegtem. Velem ne játszadozzon. Nem vagyok pótolhatatlan, mint ahogy azt tudtomra adta. Nem fog hülyeségeket nekem beadni, annál azért többet megtudtam.

-Kuss! Az életed nem csak Clausnak fontos!- rántott magához. Kezét a sebemre simította és mélyen a szemebe nézett. Bámult és vörösre vált íriszeivel fogvatartott. Aljas. -Most hunyd le a szemed és felejts el mindent, amit érzel -kérte. Megtettem, mert nem akartam ellenszegülni neki. Bár nem is tudtam volna. Hangja mélyen az agyamba lépett és csak a kellemes dörmögésre tudtam figyelni. Izmos teste körém csavarodott és hideget elfelejtette velem. Észre se vettem, hogy eddig fáztam. Karjai melengettek, hangja álmosított. Keze rajtam pihent és selyemként simult. Hova lett a kellemetlen, érdes tapintása? Miért puhult ki és adott  nyugodtságot. Tehetetlenül nyomtam hozzá a sebem. Többet akartam abból a hazug áradatból. Hiába tudatosult bennem, hogy egyáltalán nem igazak az érzelmei és nem is lenne képes ilyesfajta érzelmekre. Ostoba bűbájt akar rajtam használni. Akar? Kényesen uralkodik rajtam a kezéből áradó energia, mely egy démontól származik. Ez bosszantó, de túlságosan is jó. Talán ilyen a bűn? Az emberek is ezt érzik, amikor bűnben tengetik napjaikat? Irigység és elkeseredettség futott át rajtam. Ezt az érzést angyal társaim nem tapasztalhatják, mert meg vannak tiltva mindentől, ami csak ezzel kapcsolatos. Pedig ha tudnák, mennyire is euforikus már csak egy szimpla ölelés, lehet a földet választanák. 

-Anthony, miért csinálod?- csúszott ki az ajkaimon, ez a halk mondat. 

-Életet érdemelsz- simította hátra a hajam és arcomhoz közelebb tolta sajátját.

-Eddig nem volt életem?- értetlenkedtem, mire kezét rásimította az arcomra és még közelebb húzta azt. Lehelete kellemesen csiklandozta az arcom.

-Az nem élet volt!- tapasztotta ajkait az enyémekre. Szemeim kikerekedtek és szívem gyorsabb ütemet kezdett ütni. Testeben a vér újra folyni kezdett és áramszerű csapások futottak végig gerincem vonalán. Kezét erősebben tolta a sebemre én pedig éreztem, hogy a seb újra egysíkú bőrré válik. Fájt, ahogy összehúzódott, de cserepes ajkak sokkal jobban érdekeltek. Nem mozdultak, csak tapadtak, elzárva a levegőt. 

-Engedd el, te paraszt!- ugrott oda Claus és lerántotta rólam Anthonyt. 

            Levegőért kapkodva szorítottam a kezem a lyukas ruhámon át érződő kis bőrfelületre. Teljesen begyógyult. Elképedve néztem a démon felé, melyet most Claus oktatott, könnyes szemeivel. Folyamatosan azt mondogatta, hogy felelőtlen és nem kellett volna elragadtatni magát egy csókkal.

-Srácok- mondtam ki, mire mindegyikük rám kapta a tekintetét. Joseph és a White fivérek odafutottak hozzám és feltámogattak a földről. Lábam gyengén akart összecsuklani, de az elővigyázatosság mindent megmentett.

-Rendben vagy?- jött oda Anthony.

-Köszönöm- mondtam. Anthony kezét arcomra simítottam és meggyötörten simogatta.

-Miért?

-Veled rögtön végzett volna. Velem is, de én gyötrődtem volna eleget vele. Tomnak szüksége van rád!- mosolyodtam el.

-Bolond vagy, angyalom! Mi mind azért vagyunk, hogy meghaljunk és nem azért, hogy értünk haljon meg valaki. Ha nekem kellett volna meghalnom, akkor csak késleltetted a Halált!- sóhajtott elkeseredetten. 

-Nem. Nem. Nem. Nem fog itt senki se meghalni, amíg élve láttok! Nem engedem, hogy meghaljatok, ezek miatt! Nem!- ordítottam. Szemeim nedvesedni kezdtek és néhány csepp megindult az arcomon. A tudat túl elrettentő volt. Élni kell!

-Mindenki meghal előbb vagy utóbb!- fordult el tőlem Anthony. Utána akartam nyúlni, de a vérveszteség akadályozta a cselekvésem. Fejem hasogatott, mellkasom tompán fájt. Hideg rázott az éjszakában. Az eső is szemerkélni kezdett.

-De addig minden túlélést meg kell ragadni, nem?- sikoltottam utána. Hátra fordult és sajnálattal telin rám meredt.

-Beszélj a magad nevében- majd ellépdelt a sötét éjszakában. Kővé merevedve néztem utána. Ennyi lenne? Ennyire utálja az életét? Ennyire nem fél a Haláltól? 

-Hagyj neki egy kis időt. Megviselte a majdnem elvesztésed. Nem bírja ő ezt annyira!- lépett mögém Claus és karjaiba kapott.

-Engem szerettek cipelni?- bukott ki belőlem. Anthony is mindig cipel, ha olyanja van. Nyomasztó tud lenni.

-Jó testedzés, mit ne mondjak!- kuncogott fel Claus.

-Most lekövéreztél?- mosolyodtam el.

-Lehet- adott apró csókot a hajamra. Pislogva tekintettem rá, mire kaptam egy újabb és újabb csókot.-Örülök, hogy megmentett az a barom!

Swallow my Bullet: 9.rész

Alexander Sin atya

(Elárulni valakit, az felér a bizalom megölésével)

 (Anthony szemszöge)

           A pentagramma közepén állni, miközben valaki minden erejéből szorítja a kezed. Nosztalgikus, bár emlékeim szerint, én voltam az a kezet szorító. Tom szinte kiszorította a kezemből a vért, de nem szóltam. Ismertem az érzést, ismertem minden gondolatát. Nem kellett gondolatot olvasnom, hisz én már tapasztaltan álltam az ötágú csillag vöröslő fényei rabságában. Évszázadokkal ezelőtt, pont itt álltam, pont ugyan ilyen tervekkel. Démon akartam lenni, amit Lucifer meg is adatott nekem. Büszkeség fogott el, ahogy tudatosult bennem, én fogom átváltoztatni mesterem, teremtőm utódját. Talán, azért tett engem démonná, hogy kiforrhassam magam és én alakítsam át? Megátalkodott természetéből kitelne, de nem érdekelt ott és akkor. Tom érzéseire koncentráltam. Van, akik nem bírják és van akik teljesen elvesznek a jel hatalmában. Euforikus és bűnös érzés. A vörös fény bőrön áthatolva jut el a csontig és olyan kegyetlenül kellemes érzés fog magával, amit egyetlen földi halandó se tudna megadni. A kénszag eltompítja az összes érzékszervet. Semmit nem lehet tudatosítani, csak a bűnt és a vele járó erőt, ami megfertőzi, szépen és kellemesen a lelket. A vörösség még a szemszínt is megfertőzi, ezzel jelezve, hogy örök rabja lett a Sötétség Urának. Semmi nem fogható a hét főbűn mámoros ízéhez, amit még belső szervek is éreznek pentagramma által. A bűn az egyetlen, ami édesíti és rombolja a Sorsod. Sors, melyet sokáig birtokolhatott Tom lelke, egyszeriben lett megpecsételve egy keserédes pecséttel. A pecsét szinte mindent elpusztít, csak a színtiszta gyűlöletet hagyja maga után. Egyszerűn kegyetlen érzés emberként elveszteni a hitet és a szeretetet. Tapasztalatom a rítus ezen szakaszánál átcsapott utálatba. Elveszteni a hitet a világban, az életben, konkrétan mindenben, amiben hinni lehetne felér a legrosszabb rémálommal. Tom már a karomba csimpaszkodott és vöröses barna tekintete kérőn nézett rám. Néma segélykiáltás, hogy én ne hagyjam itt. Szemei ordítanak, kérlelnek, imádkoznak hozzám, de én elhagytam. Kezét leráztam sajátomról és rájuk nehéz bilincset akasztottam. Lábai úgy is már a földbe gyökereztek. A kínokba láncoltam elveszett lelkét. Otthagytam, hogy szétszedjék láthatatlan karmai a fénynek és felemésszék. Látszott rajta, hogy ordítana, de itt ki hallja meg? A saját magányában kellett szenvednie. Felesleges, fájdalmas kiáltások és megbilincselő rabláncok a lelkének kínkamrájába láncolták. Egy pillanatig ki akartam szabadítani, de hova lenne akkor a démoni lelkem? Bűntudat és megbánás nélkül léptem ki a fényből.

-Nehezen bírja?- szögezte felém kérdését Claus és összecsukta termetes könyvét.

-Mondhatni. Szerencsétlen csak egy kölyök. Neki most kell minden fájdalmat megtapasztalni, amit normális esetben egy ember egy élet alatt tapasztal meg. Remélem Rio-éknál jobban megy a dolog!- ültem le a kőpadra és húztam hátra a hajam. Claus halkan morgott valamit, de nem igazán érdekelt. Fejem az ég felé emeltem, majd a földet kezdtem el pásztázni. -Legalább Tomot segítsd meg!- suttogtam és térdemre könyökölve bámultam előre. Cipőm orrával nyugtalanul rugdostam a földet. magamon éreztem Claus érdeklődő tekintetét.

-Ennyire pocsék?- érdeklődött, mire felnéztem rá.

-Nem tudom eldönteni mi a rosszabb. Mindkettő szerep úgy rossz, ahogy van!- rúgtam erősebben bele a földbe.

-Nyughass! Erős kölök, ki fogja bírni!- mondta magabiztosan. Számba harapva egyenesedtem ki.

-Legyen igazad. Csak legyen igazad!- sóhajtottam és szemeim lehunyva próbáltam kikapcsolni az agyam. Eléggé sikertelen próbálkozás volt. Agyam csak azon kattogott, hogy túl fogja-e élni. Kockázatos démonná alakulni, ezt le kellett szögeznem. Mindig megkérdezték az embertől, hogy mi vonzza a démon létben. Talán nem is lett volna a démon faj ennyire korcs, ha nem mindenkit a bosszú vágy és a düh vezérelt volna. Mindig valakin bosszút akartak állni az emberek és persze az ördög felajánlotta a lehetőséget, amire hanyatt-homlok kaptak. Nagy manipulátor az öreg, ebben biztos voltam. Belegondolva én már azt se tudom, hogy miért akartam démon lenni. Anyámék nem bántak velem jól, de nem is akartam őket megölni. Viszonylag nem is bántottak, mert már akkor tartottak tőlem. Elméletileg félelmetes voltam. Mit mondanának most? Unalmas volt az életem, de nem annyira, hogy démon legyek. Voltak barátaim, egy menyasszonyom, aki terhes volt a gyerekemmel, de ezt otthagytam egy ok miatt. Emlékeim ennyire kopnának az évszázadok során? Szándékosan felejthettem el? Badarság. Egy ok, ami megpecsételt, nem felejthettem csak úgy el! Gyerekem lett volna, gyámoltalan kis népség, aki pont a pestis járványba született volna bele. Egy feleségem, aki lehet belehalt volna a szülésbe és még a gyerek se élte volna túl. Ezeket én nem akartam, abban biztos voltam. Boldog és megértő család volt az álmom és ezt minden áron meg akartam teremteni. Egy férjnek jó lettem volna? Egy szerető családot meg tudtam volna egyedül, emberi erőből teremteni? Élhettem volna örökké? Talán ennyi volt az okom? Nem. Egy gondolat szöget ütött belém. Anyámék nem hittek bennem soha sem és abba se reménykedtek, hogy én valaha is tudok családot teremteni. Utódot akartak, de csak ennyire kellettem. Emlékszem, hogy a fényben Lucifer egy mondatot suttogott egész idő alatt. Elárultak. Anyámék ajánlottak fel a Sátánnak. Azt ígérték, hogy megkapja a lelkem és szolgájává tehet. Szánalmas. Hányni tudnék ettől a cselekedettől. De igazából saját halálukat írták alá, azzal hogy eladtak. Ironikus, nem? Hátravetett fejjel felröhögtem. Claus mellettem összerezzent és idegesen összecsapta a könyvet.

-Hanyagolnád ezt a sátáni röhögést? Irritáló!- rivallt rám és megigazította szemüvegét.

-Tudod, nem szándékos!- mondtam és az eget kémleltem. 

-Min röhögtél?- kérdezte és őt is rabul ejtették a csillagok tiszta ragyogása.

-Az átváltoztatásom okán. Vicces történet!- kuncogtam és fél szemmel ránéztem a mellettem lévő démonra. 

-Nézesd meg az agyad!- nevette el magát.

-Pont úgy mondod, mintha neked nem ártana a sötét kis elmécskédbe belenézni!- bökdöstem a fejét. Claus unottan rám meredt én meg csak röhögve nyomkodtam a fejét.

-Akár egy öt éves! Legalább a korodhoz illően viselkednél!- sziszegte fogai között. Megforgattam a szemem és unottan visszaültem eredeti pozíciómba. Ünneprontó. 

-Koromhoz? Nem úgy tartják, hogy minél idősebb az ember, annál hülyébb?- néztem rá. 

-Te démon vagy- csukta le lemondóan a szemhéjait és kezdte el masszírozni homlokát. Idegesítem, nagyon is jól tudom, de kit nem? Környezetem meg tudja mondani, hogy arrogáns és bunkó stílussal rendelkezem démoni életem első napjától. Nem is tudom miért, de nekem az, amikor démon lettem, egy születéssel ért fel. Ugyanúgy meg kellett tanulnom dolgokat, ugyanúgy meg kellett tanulnom élni. A démon lét nem fogható a halandók életéhez. A démonokra nem vonatkoznak a halandók által kiszabott erkölcsi normák, rájuk nem ugyan azok a büntetések várnak, ha szabályt szegnek. Démonnak lenni, maga az örök szenvedés és kárhozat, melyet csak tetőzni tudnak a démon vadászok jelenlétében átélt veszély. Veszély és félelem démonoknál is van, csak nem olyan, mint az embereknél. Itt a veszély csak a halál pillanatában mutatja meg magát, vagy talán akkor se. A félelem, pedig túl alapvető érzelem ahhoz, hogy egy okkult szertartás elvegye. Bár a szeretetről is ezt állítják, nem? 

-Ahogy itt mindenki, belátásom szerint!- hallottam egy elvetemült férfi hangot a hátam mögül. Szemeim elnyíltak és lassú, szaggatott mozdulatokkal fordultam a hang irányába. A hang meglehetősen irritált, bár ahogy megláttam, hogy ki is az megértettem a bennem tomboló szimpátia hiányt.

            Velem szemben állt undorral az arcán Alexander atya. Végig mértem és sebeit egyáltalán nem észleltem. Gondoltam, hogy aki az angyalok talpnyalója nem kötéssel fog megjelenni.

-Pontos időzítés!- tapsolt látványosan Claus mellettem. Hangja csöpögött az utálattól, a dühtől és a mérhetetlen cinikusságtól. Szeme vörösre változott és úgy meredt a szentre. Megértem, valahogy én se preferálnám, ha így átcseszett volna.

-Cinikus és romlott, mint mindig! Claus, barátom, nem változnál egy picit?- nevetett fel. Kezem ökölbe szorult már csak a hangjától. Ennyire nem lehet irritáló egy atya! Bocsánat, pontosítanék; egy hazug, áruló atya lehet ilyen.

-Tudod kit nevezz barátodnak, te semmirekellő rohadék!- csattant fel Claus. Mire újra ránézhettem volna, már a fának szegezte a termetes ellenfelét. Távolról is láttam, hogy remeg az idegtől és a dühtől. Kevés alkalmat tudnék felhozni, amikor ennyire felajzottnak láttam őt. Ez a férfi tényleg átverhette legokosabb démon társam.

-Vigyázz a szádra, söpredék!- csettintett a fának szegezett. A semmiből tíz zombivá vált angyal tűnt fel. Kezükben ott csillogott a kard, ami vértől volt mocskos. Meglepődni se volt időm, már rántottam elő kabátom zsebéből a pisztolyom. Félszemmel pontosítottam és meghúztam a ravaszt. El is felejtettem milyen kellemes érzés, amikor pisztolyt használ az ember. A hang, amely felver mindent, az erő, amit kifejt és a töltény tompa csillogása a gyér fényben egyszerűen felfoghatatlan örömmel fog el. Talán a gyilkolás mindig boldogságot tud nekem okozni, hisz abban már profikhoz méltó vagyok. Mámoros gondolat menetemből egy harsány, fülrepesztő sikoly hozott vissza. A golyó célt talált és pontosan az egyik angyal koponyáját roncsolta. Büszkén felkeltem ültemből és kicsit se szerényen meghajoltam. Ami megy, az megy. 

-Kapjátok el!- ordította Alexander, mire minden angyal felém indult. Egy újabb vérben forgó éjszaka. A golyók szinte szelték a hideg levegőt, hogy áldozatukat megtalálva, adják át őket legkedvencebb barátomnak, a Halálnak. Érzéstelenül és rendületlenül pusztítottam az érkező agy mosott brigádot. Jogomban állt őket ölni. Ez volt a feladatom és merne valaki is az ördög ellen szegülni? Nem érdemes.  Arcomon mosoly villózott, mikor egyik-másik golyó sikollyal végezte utasításom. Élveztem a gyilkolást és a vérrel vegyült kénszagot. Sokan nem bírnák, még démonok nagy része se, de nekem Lucifer volt a mesterem. 

-Anthony, bukj le!- szólt rám egy női hang. Gyors lehajoltam és láthattam, hogy az előttem lévő angyalt egy töltény csókolj véresre. Hátra néztem és Mortincia fújta meg pisztolyának füstölgő végét. Háta mögött Felixet és a White fivéreket pillantottam meg. Rájuk kacsintottam, mielőtt két erős kar fel nem rántott és nyomta kezembe a személyre szabott fegyverem. Joseph villantotta rám ideges tekintetét.

-Ne lazsálj! Öljed őket! Ne akard, hogy Tom közelébe kerüljenek, mert abból nem lesz köszönet!- ordította nekem és fekete hadnagy sapkáját megigazította. Puskáját mellkasa elé tartotta és összpontosítva lőtte a zombiangyalokat. Elmosolyodtam, majd cilinderem megigazítva, gyilkos mosolyomat felvéve támadtam. 

            Vérfürdő. Ez a szó foglalta körbe igazán az estét. Az ég vörösen bámult. A földet vér mosta, a levegőben is csak a vér jellegzetes illata keringett. Mérhetetlen gyilkolás, két kölyökért, akik a békét fogják képviselni egyszer, majd ha ez a hitvány atya el fog tűnni. Bár mi se fogunk mindig itt lenni és kezüket fogni, de addig vérünk fog csorogni értük, míg lelkük meg nem találja igazi Sorsát. Ez nem az utolsó vérben fuldokló éj volt. A pisztolyok fülsüketítő hangja se utoljára zavarja fel a békés semmit és a sikolyok se utoljára hagyják el gazdájuk erőtlen testét. Démon vagyok, a legerősebb, még is valami nyugtalanított. Talán az angyal vérhez nem vagyok eléggé hozzá szokva és kihozzák belőlem a megrendíthető énem. Bár nem sokáig törődtem ezzel. Újabb utasítást szegeztek nekem, de mire reagálni tudtam volna egy test elém vetette magát. Az édes illat és a libegő szoknya elegendő volt ahhoz, hogy rájöjjek, hogy helyettem ki fogta meg a töltényt. Angyalom testébe egy golyó fúródott. Mellkasa előre dőlt, ahogy az erős nyomás érte gyenge testét. Utána nyúltam, de abban a pillanatban, mintha elárult volna minket a Pokol Szerencséje. A zombiangyalok rendíthetetlenül támadtak minket. Mortincia elé álltam és próbáltam védeni a sebesültet. Joseph tehetetlenül nézett körül és bámulta sokasodó harcosokat. Claus, pedig hiába tartotta az árulót a fának szegezve, még úgy is lekörözte a legjobb bábmesetereket. A megbűvölt angyalsereg bármilyen támadást egységesen és alakzatot tartva tűrte. Hiába volt hét kéjgyilkos a csapatban, még is az angyal segített nekünk. Talán itt volt az a pillant, hogy a legvégső elkeseredést válasszuk. Démon sose adja fel a harcot, ezt meg kellett fogadnunk , ezért mindig készülünk. 

-Felix! Gyerünk!- kiáltottam oda és felkaptam a sebesültet.

  Felix felemelte kezét és határozottan ökölbe rántotta ujjait. A vöröses fények megcsillantak a láthatatlan bábhúrokon. Nemcsak Alexander volt abban a helyzetben az egyetlen bábmester. Felix eléggé komor alkata miatt a zenébe menekülve megalkotta a Pokol Szimfonikus Zenekarát. Letaszították révészi állásából, ezért új hobbiként a zenélést választotta. Persze, ahogy egy démontól várnánk, nem a szokványos módon. Claus-szal az összes zenekarban lévő hangszert megbabonázták, aminek következtében a hangszerekből is kiváló gyilkos fegyvert csináltak. Szinte mindenki fülvérzést kap, -a szó szoros értelmében- ha csak meghallja a dallamot. Soha nem kellett erre a szintre fajulnunk, de most biztosra mentünk. Felix a hangszereket előhúzta a földből, melyekről a vértől sáros darabok lehullottak. Egy pillantást vetettem a mesterre és már megjelentek a zenészek is. Mindegyik komótos léptekkel haladt hangszeréhez. Volt, aki ujjait ropogtatta és volt, aki csak nagyot sóhajtott.

-Akkor, ismeritek a dallamot! Kezdődjék hát, a koncert!- csapta össze tenyerét a démoni bábmester. Csellóját elővarázsolta a semmiből és lassan nyúzni kezdte a kifeszített húrokat. Egy pillanatra megremegtem, attól a vonyító hegedűtől, de aztán megfogtam Mortinciat és egy utolsó pillantást vetve a vérző fülekkel rohangáló bagázsra, ellépdeltem Clausig. Claus vigyorogva fojtogatta hajdani barátját. Arcán kéjes mosoly húzódott végig, ahogy a vérző füllel fuldokló atyára nézett. Biztatóan rámosolyogtam a mellettem lévőre, majd nadrágzsebemből elővettem a bicskám. Óvatosan az álszent nyakához nyomtam, épphogy nem érezte meg a pengét.

- Élvezed? Ilyen lesz a Pokol is, egyetlenem! Ilyen lesz majd ott is a dallam és örülj, ha az első lépésnél le nem nyakaznak! Szokd, te eszetlen áruló!- suttogta kéjesen Claus. Az atya arcán fájdalom tükröződött. Füléből a vér csordogált, levegőt is aligha ha kaphatott.

-Nem sajnálsz? A démonok nem tartanak össze!- lihegte nekem. Arcába másztam és vékony vágást ejtettem ütőerén, pont ott ahol Claus keze nem okozott neki fájdalmat. Felkiáltott és  lehunyta szemeit. 

-Lehet nem ez a legjellemzőbb ránk, de az itt vérző angyalért teljesen megérdemled!- vágtam meg újra a felszakított bőrt.

-Mortinciat eltalálták? Mutasd!- engedte el Claus Alexander atyát, aki csak vérző nyakához nyomta a kezét és beintve nekünk köddé vált, a rohadt angyalaival együtt.

            Felix abbahagyta a zenélést, a White fivérek előléptek a fák mögül és Joseph is mellénk bukdácsolt. A három fronttartó lezuhantak és izzadt, véres homlokukat törölgették. Felix felsóhajtott és vizet öntött a három kifáradt alakra.

-Csessze meg!- ütött a földbe öklével Claus és levette magáról felsőjét. Nagyobb darabokra tépkedte a selyem anyagot és a sérült angyal mellkasára nyomta.

-Nyugodj meg! Ez csak egy harc, nem a háború! Emberek mindig elesnek- suttogtam.

-De ő nemcsak egy ember! Ő a csapattársunk, akivel egyenlőséget akarunk alkotni. Őt nem kezelheted egyszerű sebesültnek!- emelte fel a Sebastian és felállt Simon mellől. Elém lépett és a fához lökött. Meglepődtem, hogy ekkora ereje van ennek a kis ficsúrnak, még így a harc után is.

-Mi nem egy csapat vagyunk.- mondtam és elfordultam.

-Akkor mik vagyunk?- kiáltott utánam Simon.

-Ostobák!- sóhajtottam és visszamentem Tomhoz.