/Lehet, hogy testben hasonlítanak, de a lelkük más/
(Tom szemszöge)
Újra. Újra a szokásos procedúra. Már megszokottá vált számomra, sőt a tanároknak is. Bill rosszullétet játszva, kirohan a teremből és én futva teszem meg utána az utat. Testvérem elképzelhetetlen sebességgel fut, de csak ilyenkor, máskor inkább sétálna, de most. Alig tudom utolérni, pedig tudom, hogy nekem fontos lenne utolérnem. A gyenge, egyetlen ikrem sokszor elhiszi magáról, hogy van olyan erős, mint akik terrorba tartják az iskola diákseregét. Akiket Bill és én utálunk. Igazándiból én meglennék velük, ha Bill nem utálná őket olyan kicseszettül. Öcsém egy mérhetetlenül kedves, angyali lény, aki mindenkivel megértő és mindig az egyenlőségért küzd. Sokszor elképzelhetetlen lenne, ha nem lenne ő itt a suliban, mellettem. Nagyon vicces és nem fél kimutatni érzéseit. Viszont, ezekért elég sokszor próbálják kiakasztani és bántani. Ilyenkor meg jövök én. Jön a megtestesült érzéketlenség, akit az se hatna meg, ha valakit a szeme láttára lőnének fejbe vagy kínoznának halálra. Én, aki bárkit félelembe tudnék tartani, ha nem lenne mellettem ez a tündéri teremtmény, aki csodálatos kisugárzásával megpróbál lenyugtatni, és bár elég hihetetlen, sikerül is neki. Angyali teremtésként nem ez lenne a dolga? Nyugtassa a sötét ikertestvérét, aki mindig miatta idegeskedik és élete árán próbálja megvédeni. Életem árán. Ez az egyetlen mondat, amit életemben bárkinek is mondtam, betartottam. Betartottam, hogy védem Billt és a családomat, amivel megjutalmazott minket az ég. Bár az igazság, hogy sose hittem ezekben a természetfeletti dolgokban, elég gyakran ámulattal hallgattam, ahogy Bill vagy a mitológia tanár beszél róluk. Egy erő, amellyel bárkit és bármit meg tudnák védeni, ami utat adna az életemnek és ami adna, egy kis izgalmat az életembe. Nem mondom, hogy nem izgalmas ez az egész "iskola szuperhős" dolog , de tény, hogy elég uncsi. Ráadásul, nem akarom használni az erőmet, a emberek megsegítésére. Miért? Egyszerű a válasz. Nem érdemlik meg egyáltalán. Semmi értelmet nem látok megmenteni egy, olyan népet, amely inkább tesz másokban kárt, csakhogy előrébb jusson. Nem érdemli meg. Bill meg pont fordítva. Ha lenne egy ereje, mindig azon lenne, hogy mentse ezt a nyomorult állatfajt, amit embernek neveztek el. Ő már csak ilyen jószívű, angyal, míg én meg mellette a démon, aki meg akarja védeni a drága kis angyalát, ha már fentről ledobták hozzá. Meg, amúgy is, én vagyok az idősebb 10 perccel és van bennem egy ilyen ösztön, hogy meg kell védeni a fiatalabbikat.
Bill befordult a sarkon és kis híján
elesve, ügyetlen mozdulatokkal haladt tovább. Én sokkal ügyesebben követtem
kétbalkezes öcsémet. Ikertestvérem csúszva megállt az egyik ajtó előtt és
erőből berúgta az ajtót. Törékeny alkatú, de abban biztos lehetek, hogy valahol
benne egy pankrátor bújt el, mert minél dühösebb, annál erősebbet tud ütni,
rúgni, harapni. Fura, mit ne mondjak. Én megállok az ajtóban és nézem, ahogy
Bill elemi erővel pofán vág egy nálunk idősebb srácot, aki ördögi mosollyal
vert egy kis srácot. A fiú szájából folydogált a vér, oldalát szorította,
miközben összegörnyedve feküdt a csempézett padlón. Körülötte minden csupa vér
volt, ami keveredett a könnycseppekkel, amiket elszórt. A srácot rendesen
elverték. Méregelve a dolgot, nem hinném, hogy a kis fiú tett is volna valamit,
mert nem ájulásig vernek szoktak verni egy embert, ha meg akarják leckéztetni.
Nem, ennél alattomosabb egy ember bosszúállási módszere. Először lelkileg
teszik tönkre az "áldozatukat", hogy minél megszokottabbnak érezze a
kínokat, amik még várnak rá. Sokaknak még nem is kell megverniük a
célszemélyüket, mert ha nagyon profi lelki terroristák, akkor a személy magát
fogja megölni. Belegondolva se értem, hogy miért akarja megvédeni az embereket
Bill. Egyszer, talán megkérdezem.
Ikrem háta mögött egy kigyúrt,
óriási monstrum emelkedett fel, kezében egy vaskos szótárral. Ezek az idióták
sose egyedül csinálják a piszkos munkát. Túl beszarik. Ellökve magam az
ajtófélfától, léptem előre kettőt, mire a monstrum megállt. Kezét a levegőben
tartva, dermedten bámult rám. Ijesztő lennék? Elképzelhető. Bill rám
mosolygott, majd felkapva az ájulásig vert srácot, kifutott a helyiségből.
Hárman maradtunk. Én, a monstrum és annak kegyetlen haverja. A két másik
kezéről csorgott a vér, ziháltak és idegesen bámultak. Kezüket ökölbe szorították
és nekem támadtak. Agyament állatok! Hátam mögött lévő ajtót berúgtam és
kettejük közt, rezzenéstelen arccal átsiklottam. Támadóim egyenest az ajtóba
vágták véres kezüket. Felszisszentek és káromkodva újra megpróbáltak
likvidálni. A földre vetve magam, átcsúsztam egyik lába között. Újabb
káromkodás, újabb sikertelen támadás. Rohadt unalmas dolog, ha az ember tud
ütések nélkül bunyózni. Elég ezeket lefárasztani és minden rendben van, vagy
még se. Alapjáraton, szeretek elpüfölni embereket, de ha az embernek nincs
hozzá hangulata, akkor keserves a helyzet. Kényszerszerű az egész, ráadásul ez
a kettő kalap szart se érnek. Ügyetlenek és esetlenek. Agyukat a düh vezérli és
tetteik érzéstelenek. Bolondok, semmire se fogják vinni az életben.
-Basszus,
kapd már el!- kiabálta az egyik a másiknak. Előttem csak egy hülye állt, ami
meglepett. Arcomra is kitükröződhetett, mert az előttem lévő srác felnevetett
és meghajolt. -Sakk-matt, barom!- nevetett fel, mire két kéz simult a vállamra
és lökött le a földre. Arccal a véres padlóra estem és egy bakancs talpa
nyomódott a hátamra. A hátamat taposó erősebben lépett bordáimra, míg előttem
két láb állt meg. Raszta fürtjeim közé ujjak simultak és erőszakosan rántották
fel a fejem a hideg csempéről. Éreztem, hogy arcomról csorog a vér, de nem
érdekelt. Perpillanat azzal voltam elfoglalva, hogy kéne innen kimászni.
Arcomba bámult a srác és gúnyosan elmosolyodott.
-Mit
csináljunk vele, Mattie?- érdeklődött a hátam taposó rohadék.
-Mattie?
Milyen hülye név!- nevettem fel, a név hallatán. Tényleg nem tartottam normális
névnek, de igazából idegesíteni akartam őket. Fejembe egy terv szövődött. A
terv roppant egyszerűségén látszódik, hogy én találtam ki. Ha felrántanak a
földről, akkor a hátam mögött lévőt egyszerű mozdulattal lerúgom a lábáról,
aztán ezt a Mattie gyereket simán legyőzöm.
-Neked mi
a neved, seggfej!- érdeklődött a hajamat tépő. Kezei közt erősebben szorította
a fürtjeimet, orrnyerge kitágult és egyre gyorsabban kezdte a levegőt venni.
Sima pálya.
-Nem
Mattie, nyugi. Sokkal menőbb!- köptem a szavakat neki. Egyre idegesebb, látszik
rajta.
-Megdöglesz,
te nyomoronc!- csapott arcon ököllel. Nem jött hirtelen, de fájt, rendesen.
Lehet mégse olyan gyenge ez?
-Én?
Tudod, te kivel beszélsz?- érdeklődtem és mélyen a szemébe néztem. Valami fura
oknál fogva, ha valakinek a szemébe nézek, az megijed tőlem és inkább feladja
nekem magát, minthogy bármit is tegyen ellenem. Rettegésben tartanám őket? Nem,
ez annál több. Egyfajta telepatikus figyelmeztetés vagy lenne bennem, valami démoni? Nekem mindegy, mert hatásos és
ennél több nem kell.
Mattie hátrább lépett kettőt, de
hajam nem engedte el. Lába lendült, majd a vállamba rúgott. Térdre ereszkedett
és kikerekedett, ijedt tekintettel, újra pofán ütött. Számban érezni kezdtem a
vér kesernyés ízét és biztosra vettem, hogy felszakította az ütés a számat, de
nem bántam. Szokásos. Megijednek, ütnek párat, erőszakoskodni kezdenek és
elvesztik a józan gondolkodás szikráját, ezzel nekem átnyújtva a terepet. Pár
karcolás igazán nem számít. Mattie újra, újra és újra üt. Torkából őrült
nevetés tört fel. Szemeiben megcsillanni látszott az elmezavar fénye, ami
jelezve nekem zöld jelzést adott. Párszor még megütött, majd nyugtalanul
felemelt. Pontosan így akartam. Lábammal hátra rúgtam teljes erőmből, ezzel
eltalálva a taposóm lábát. Hátam mögül egy fájdalmas ordítás jött, míg előttem
lévő kővé dermedve tartott. Kezeimet a csuklójára raktam és köhintettem egyet,
majd a társa felé mutattam. Mattie elengedett és odalépkedett a társához.
-Ül és
marad, amíg nem jön valaki! Értve?- néztem rájuk, majd egy mosolyt megejtve
távoztam a helyszínről.
****
Bill szokását megőrizve, már a
kapuban várt. Kezében fogta a táskáinkat és körmei alól törölgette az alvadt
vért.
-Öcsi,
minden rendben?- kérdeztem és átöleltem a vállát. Az ilyenek mindig valahogy
megviselik. Reménykedik sokat az emberekben és ez okozza néha a vesztét a
lelkének. Ő hisz egy nyugodt és békés világban, de nekem meg nincs szívem ebből
kiábrándítani. Angyali csodálat van szemeiben, ami bárkit képes lenne
megtéríteni, talán engem is, ha adnék rá esélyt, viszont én vagyok az egyetlen,
aki nem akar kapni Bill megváltó
erejéből. Kell rossz is mellé, aki nem fél megvédeni.
-Az a
srác, alig élt. Fel tudod fogni? Ráadásul, nem is tett semmit!- borult a
mellkasomra. Éreztem, ahogy meleg könnycseppjei átáztatják az ingem. Fehér
ujjai a felsőmbe markoltak és erősebben szorítottak gazdájukhoz. Kezemmel
átöleltem és szorosabban zártam magamhoz. Érzékeny, sebezhető, törékeny és az
öcsém. Nem tudom, hogy miért pont ő, de miatta talán én is tudnék érezni.
Testvérem és rossz látni, ahogy szenved, ebben a kegyetlen világban, ahol
csalás és a bűn az úr. Egy világban, ahol ha nem vagy a bűn ura el vagy
temetve. Egy világban, ahol már az angyali fény se érne semmit. hiába
imádkoznak az Istenhez. Talán már az Ördöghöz többen imádkoznak, mint az
Istenhez. Ez a világ nem Billnek való, de amíg földi lény feláldozom magam,
hogy páncélja legyek, ha már más nem tud így meghatni.
-Csss!-
csitítottam, amennyire tudtam. -Nyugi, a kis srác rendben lesz, az a kettő,
pedig dutyiban fog lenni, egy ideig.- nyugtattam, majd megsimítottam a hátát.
Őzike szemeivel rám nézett és egyik kezével megszorította a vállam. -Baszki!-
sziszegtem, mire aggódva rám nézett. -Semmi gond, csak az egyik megrúgott!
Holnapra már nem is fog fájni!- mosolyogtam rá.
-Tom,
vérzik a szád.- jelentette ki riadtan, mire egyik ujjammal végig simítottam az
említett testrészem. Tényleg véreztem, de ez meg se kottyant. Már lassan a vér
íze is megszokott lesz. -Tom, olyan hülye vagy! Minek akarsz megvédeni mindig?-
tette fel a szokásos kérdést, úgy, mintha már nem hallotta volna a választ vagy
ezerszer. Fejét a vállamba fúrta, mire én állam felemeltem, hogy feje
kényelmesebben elférjen a vállamon. Szégyenkezik a saját testvére előtt és
bűnösnek érzi magát.
-Bill,
azért védelek meg, mert a te démoni feled vagyok!-
adtam egy puszit a feje búbjára.
*Összehúzva bújik a szék mögé és kiskutya szemekkel bámul* Elnézéseteket kérem, hogy kb. másfél hónapja nem adtam életjelet. Sajnálom, csak hát szűkös egy időbeosztást adtak a tanárok. Nem fogom megígérni nektek, hogy egy adott időre jelentkezni fogok, de minden szabadidőmet a blognak fogom szánni! Köszönöm a megértést! Remélem tetszett a rész!( B variáció lett)
U.I.: Köszönöm a fejlécet Beut Lora-nak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése