Swallow my Bullet: 8.rész

( Rio Nacht)

/A Pokol és a Menny semmi a valódi élethez képest/

(Bill szemszöge)

            Szerethető és egyben megfejthetetlen. Ilyen is a mi személyünk. Másokat megfigyelve sokszor jöttem arra rá, hogy az emberek, azaz mink, a világ legmegértethetetlenebb fajtájába tartozunk. Csendes és feltűnés mentes megfigyeléseim mindig arra a következtetésre juttattak, hogy az evolúció bizonyos mértékig volt sikeres. Jó, legalább nem egy ágrólszakadt mutánsnak néznek minket, hanem embernek. Gondolkodásunk és memóriánk is javult, de vannak dolgok, amik valahogy kijátszották az evolúciót.  A "falkavezér" szindróma, ami a szekrény nagyságú fiúk elméjében van vagy talán bárkiében. Pont ez volt most is. Bár nem értettem, hogy a kis srác mit vétett a két idióta ellen, akik szerencsétlen holtig verték volna. Semmit nem tehetett egy alig 14 éves kisfiú a végzős tulkok ellen. Látszott az arcán, hogy egy legyet se lenne képes bántani, nemhogy két szekrényszerű csávót. De azok találtak okot arra, hogy megverjék. Elképzelhető volt, hogy ezzel akartak "menősködni". Ja, elég menő valakit kis híján halálra ütlegelni. Csak gratulálni tudok a gondolkodásukért. Felnőtt koruk küszöbén a végzős alfa hímeket kell játszani, mert az jó. Néha falnak tudnék menni az emberi gondolkodástól, de aztán mindig egy lesz a tanulság. Az embert sokszor rossz tulajdonságairól tudjuk megismerni, mindaddig míg nem találunk benne egy olyan pozitív tulajdonságot, amely meg nem tudja változtatni az eddig bennünk kialakult dolgokat. Mindig van egy, ilyen kiskapu. Rengetegen ki is használják, de vannak, akik a kiskapuk elé betonfalakat és drótkerítéseket húznak. Én is megtehetném, de minek? Azokat a falakat valaki vagy valami minden fájdalma árán fel fogja törni, hogy annak jó legyen. Már csak azért, hogy  legyen jó és neki ne. Őket elszórva ha találok, de én őket angyaloknak nevezem.  Saját lelküket teszik fel a másért, hogy aztán a másik boldogsága valahogy meggyógyítsa az övéket. Nem csodálatos? De, sőt még mélységes tiszteletem is számukra.

-Bill, itt vagy?- érdeklődött Tom. Ő az én démoni őröm. Gondolkodása jó párszor a pesszimisták királyává tudná tenni és mérhetetlen pártolója a brutalitásnak, de rólam mindent tud és nem használja fel ellenem, pedig volt rá példa, hogy pár embert ezzel "térített meg".  Benne ott lakozik az úgynevezett, hét fő bűn, de őriz, mint valami angyalt. Érdekes.

-Ja, jelen vagyok. Menjünk vagy üljünk vissza?- érdeklődtem, miközben tudtam a választ. Tom mérhetetlenségig utált suliba járni. Szerinte fölös dolgokkal tömik a fejünket, ahelyett, hogy az életre nevelnének. Van benne igazság, de van pár dolog, ami nélkül nem tudnék életet élni. Igen, vannak témák, amikben elég ellentétes a gondolkodásunk. 

-Költői kérdés. Menjünk, nincs kedvem bemenni, főleg addig, míg az a kettő ott van. Nem akarom, hogy bántsanak én meg ma nem akarok verekedni. Ezeknek az agyuk nem szelektív és nem is gyengék. Nem mellesleg elég rossz megérzésem volt velük. Kicsit olyan, mintha valami irányította volna őket- szorította össze állkapcsát, mire nagyot nyeltem. Nem először fordult már elő , hogy ilyet éreztünk vagy érzett. Én nem igazán vagyok benne a verekedésekben, de van, mikor tőlem is elcsattan pár öklös, akkor meg van valami fura a levegőben. Sokszor a kénszagra emlékeztet, amit Tom okozott elő anno kémia órán. Büdös, hullaszagú kén. 

-Gondolod egy dolog irányította ezeket a dolgokat?- érdeklődtem enyhén reszketve. 

-Ez talán büdösebb volt az eddigieknél, meg erősebbek is voltak. Azt meg ne is nézzük, hogy rendezettebbek. Kezdek aggódni, hogy itt valami nem stimmel. Abba meg ne is gondoljunk bele, hogy a tanárok a faszok. Itt szerintem már a te tanulmányaid kellenek, öcsi- sóhajtott és homlokán lévő kendő alá csúsztatta kezét és egyszerű mozdulattal rántotta le homlokáról, amit idegesen kezdett vakargatni. Ide kéne az én tudásom? Kéne a sok fekete és okkult mágiával kapcsolatos dolog vagy esetleg a bibliai tudásom? Esetleg a fantázia könyvekből szerzett démonöléshez alkalmas tapasztalataim, ha lehet őket tapasztalatnak nevezni.

-Azokkal semmire se megyünk, mellesleg semmi szuper erőnk sincs, mint Superman-nek vagy Harry Potter-nek. Mi semmire se megyünk, ide egy démonvadász kell!- markoltam a felsőjébe és néztem mélyen az enyémhez hasonló csokoládébarna szempárba. Az övé sötétebb, enyém világosabb. Akár a személyiségünk.

-Bill, akkor magyarázz már meg két dolgot! Honnan tudod, ha valaki bajban van? Abban a teremben senki se hallotta, hogy kiabál a kis csákó!- Tom lerázta a kezemet a magáról és vállamra tette sajátjait és kétszer megrázott. Mondandójában volt valami. Senki se szokta ezeket hallani, csak én, de ezt beállítom a kitűnő hallásomnak. Az nem szuper erő, még. Az a valami, amit Tom csinál. Püföl kettőt-hármat és minden el van rendezve, bár nem éppen a legmegfelelőbben. 

-Csak jó a hallásom. Ez nem bizonyít semmit- morogtam és a földet kezdtem kémlelni. Ismerem a nézését ebben a szituációban. El akarja hitetni velem az igazát, meg akarja dönteni a magamban való hitem, hogy csak benne higgyek. Hamis szentté akarja magát tenni. 

-Ugyan már, ezt te se hiszed el!- enged el és zsebébe nyúlva előkotorja a cigis dobozát. Szájával kivesz egy szálat és meggyújtja,majd homlok ráncolva szívni kezdi. Ideges. Király, már csak az ő idegessége kellett ide.

            Hátam a falnak vetve vártam arra, hogy elinduljunk innen. Gondolataim nyugtalanul siklottak Tom szavaira. Mi van ha igaza van? Lehet tényleg van ebben a suliban valami démoni erő, ami sokaknak fel se tűnik, csak nekünk? Esetleg meg vagyunk őrülve és önszántunkból kéne  elmegyógyintézetbe mennünk? Kérdések százai keringtek a fejembe és egyre se tudtam reális válaszokat adni. Annyira bonyolultak voltak és annyira nem hétköznapik, hogy talán nem is létezett rájuk logikus válasz. Mindre úgy se tudnék választ adni, de egyre biztosra szeretnék kapni egy választ. Miért pont mi? Ez talán a legbonyolultabb kérdésem. A véletlen lenne? De a véletlen is valahol elő van írva, csak az embereknek véletlen. Megrázom a fejem és kettőt pislogok. Megint úgy beszélek, mintha nem is ember lennék. Bár kétség kívül több vagyok egy pár embernél, de, mégis csak a Földön élek és emberszerű érzéseim vannak. 

-Srácok, minden rendben?- érdeklődött egy hang. Hirtelen mindketten odakaptuk a fejünket a főkapun kilépő férfire. Az új tanár lépett ki érdeklődő tekintettel. Ő lett az osztályfőnökünk pár napja, mert az előző tanárral lett valami. Elég körvonalakban vázolta, hogy valami betegséget kapott el és egyhamar nem tér vissza hozzánk. Valahogy nem bántuk. Ez az új tanár a maga szarkasztikus módján próbálja előadni nekünk az anyagot és nem veszi olyan szigorúan a szabályokat, mint az elődje. Bár a komoly bunyókat vagy késéseket bünteti, de még így is jó fej. Kedvesnek nem kedves, mert ritka egy szarkasztikus pasi, de Tom bírja. Én meg érdekesnek tartom. Első nap bejött hozzánk összekötött, hosszú hajával kalapjával és irritáló mosolyával, majd megszólalt azon az extra mély hangján és a lányokat már is rabul ejtette. Elkezdte felvázolni a helyzetet a leglazább stílusával és mindenkit már az ujjai köré csavart. A szabályokat finomította, de megtartotta, és ezzel a fiúkat megnyerte. A lányok meg már rég csak a száját és a bőrnadrágban lévő hosszú lábait bámulták a lehető leglátványosabb módon. Úgy viselkedett, mint aki tudna erről, de nagy ívben letojta. Először idegesített, de Tom is megjegyezte, hogy tanárnak ritka fura egy szerzet. Óra végén meg minden fordult még nálam is. Óvatosan megszólított minket és megkért engem és Tomot, hogy maradjunk. Elkezdett velünk beszélgetni és rákérdezett ezekre a kirohanásainkra. Mi elmondtuk neki miért is tesszük és beletörődve, hogy egy újabb tanár néz minket elmebajosnak, de pozitívan csalódtunk. Kijelentette, hogyha valami kérdésünk van ezzel kapcsolatban hozzá nyugodtan fordulhatunk. Elkezdtem kedvelni, főleg, mikor az óráján leosztott pár nagyképű barmot. Tom itt kijelentette, hogy van ebben a kócerájban valami értelmes lény is. 

-Nem egészen. Tudja, amit meséltünk, újra megtörtént és nem tudjuk, hogy megint miért pont mi vettük ezt észre. A másik meg furán fog kicsit hangzani, tudom, de legalább hallgasson meg!- néztem rá, mire bólintott és zsebébe dugta kesztyűs kezét. -Tudja, Tom és szerintem itt valami természetfeletti hatalom van. Nem lehet, hogy így viselkedjenek az emberek, ráadásul Tom szerint egyre erőszakosabbak és gyorsabbak- suttogtam és lehajtott fejjel bámulni kezdtem a cipőm. Nem akartam belenézni a lemondó tekintetbe, amiből csak úgy sugárzik, hogy "ezek megőrültek?" kérdés. Hiába, már megszokássá vált, hogy mindenki szemében csak a becsmérlő pillantások várnak ránk.

-Így gondoljátok?- érdeklődött, mire meglepődötten felnéztem. Hátra néztem Tomra, aki csak bólogatott és bámulta az előttünk lévő tanárt. -Ez esetben, van egy ismerősöm, aki médium és tud nektek segíteni. Csak lenne két feltételem- mosolygott ránk. A hideg futkosott a hátamon, attól a félelmetes mosolytól. Életemben nem láttam még annyira hűvös és érzéstelen mosolyt. Tomra néztem újból, aki csak bólogatni tudott. 

-Várjon csak! Mi lenne az a két feltétel?- fonta össze karjait Tom. Ikrem szúrós tekintettel méregette az előttünk álló tanárt, aki csak elismerőn bólogatott.

-Látom, ti nem fejvesztve mentek a dolgokba. Ez jó!- fogott kezet a fivéremmel, majd megveregette a vállam.- Első az, hogy tanultok történelmet, mert ti vagytok a legrosszabb törisek és rengeteg dolog rejlik azokban a régi dolgokban. A másik, hogyha magánszemélyben találkozunk ne magázzatok. Csak simán Anthony, rendben?- nézett könyörgőn rám, mire felkuncogtam. Tom arcán is átfutott egy mosoly, majd mindketten rábólintottunk.

-De hogy akar minket elvinni?- érdeklődött testvérem. Igen, ő részletember én meg már ennyi nélkül is belementem volna. Hiteles és meggyőző egy férfi.

-Nyugi, mindent megoldok. Este hétre legyetek menet készek! Öltözetek minél sötétebbe!- fordult meg és visszament az épületbe. Mi csak pislogtunk és néztünk egymásra, majd az ajtóra. 

-Bírom a csávót!- jelentette ki Tom én meg fintorogva elhúztam a szám.

-Érdekes ízlésed van, mit is ne mondjak- morogtam és elindultunk haza. Lehet történelmet tanulni!

***

            Egész délután izgatottan tanulmányoztam a médiumokról szóló blogokat. Nem hagyott nyugodni, hogy miért médiumhoz megyünk és miért nem, démonvadászhoz. A bejegyzések se nagyon segítettek. Mindben azt olvastam, hogy szellemekkel tudnak kapcsolatot létesíteni vagy a túlvilággal. Egyik se írt arról, hogy mi közük lenne a démonokhoz. Ez idegesített. Tom meg egész délután szidta a töri könyvet és a kitalálóját a tantárgynak. Egyikünk se istenítette ezt a tárgyat, sőt egyiket se, de ezt kivételesen rühelltük. Én azért, mert nem érdekelt az, hogy ölték egymást az emberek, Tomot meg egyszerűen irritálta a tény, hogy emberekről kell tanulnia és azok értelmetlen csatáiról és döntéseiről. 

-Bill, ez valami rohadt hülyesé.....Gyere már ide!- kiáltott nekem, mire ijedtemben majd lefordultam a székről. Bosszankodva bámultam bátyámra, akinek arcán meglepődöttség ült ki. 

-Mond, mi volt olyan fontos, hogy majd megöltél?- sziszegtem fogaim közt. Fivérem látványosan megforgatta a szemét és felállt. Odajött hozzám és kezem alá nyomott egy könyvet. Egy rajzzal tarkított oldalra mutatott és én is kikerekedett szemmel bámultam rá. A képen egy fiatal férfi próbálta legyőzni a démonsereg urát, aki látszólag kezdett behódolni ennek a hatalomnak. Valami nem stimmelt ezzel a képpel. Túl ismerős volt számomra. Kicsit fura érzés fogott el a képtől. Az a tudat hasított  gondolataim közé, hogy ez már megtörtént velem, velünk. Tanulmányozni kezdtem és láttam, hogy Tomot se hagyja nyugodni. Elég bonyolult egy kép volt. Sok dolog a részletekben bujkált, mint a képek nagy részénél, de itt tényleg a festék alá kellett néznünk. Az két főszereplő arca, mint két ikeré, úgy hasonlított és erejük is ugyan azon a szinten állt. 

-Tom, de ezen a képen, miért a másik férfi győz?- érdeklődtem, mire fivérem értetlenkedve rám meredt.

-Honnan veszed, hogy övé a meccs?- kérdezte meg gúnyosan és ujjával rámutatott a kép sarkában megbúvó sötét, már-már egybe olvadó fekete pacákra. Hunyorogva vizslattam, de nem értettem ikrem feltételezését. 

-Magyarázd el!- néztem rá határozottan, mire felsóhajtott. Zsebéből elkotort egy újabb doboz cigit és rágyújtott. Mélyet szívva a büdös halálrúdból orrán át rám fújta a füstöt. Tudta, hogy utálom. Fuldokolva néztem dühösen elégedett arcát.

-Vizsgáld meg jobban! Azok a fekete foltok egyszerű módszerrel le fogják lőni vagy szúrni a jót, mivel az el van foglalva azzal, hogy megölje a gonoszt. Minden taktika kérdése, öcsi- mutogatta hetykén. Közelebb nézve, Tomnak igaza volt. 

-A jónak mindig nagyobb az ereje!- pattantam fel és néztem le rá, mire ő is felpattant és elém állt. Mélyen a szemembe nézett és én bátran, félelmet nem ismerve néztem a sötét íriszekbe. 

-A rossz viszont, remekül tud csalni!- sziszegte. Hihetetlen mennyire ellentétesen gondolkodunk! 

            Hosszan néztük egymást. Meg akartuk érteni a másikat, egyben meg az igazunk mellett álltunk. A szokásos. Bár ez a kép mélyebb vitát hozott fel bennünk, még ha szavakat nem is használtunk, arcunk mindent elárult a bennünk kiabáló gondolatokról. Tom csak a sötétséget látja, én meg a magam módján a jót. Ez a kép viszont mindkettőt tartalmazta. Kicsit olyan érzésem volt, mintha rólunk készítették volna. 

-Fiúk, jönnétek? Vendégünk van!- kiabált fel anyánk. Tommal összenéztünk még utoljára és nagyot sóhajtva lelépdeltünk a lépcsőn. Az utolsó lépcsőfokoknál mindketten megdermedve álltunk és bámultuk Anthony tanár urat. Meghajolva, cilinderét mellkasához nyomva anyánk kezét csókolta. Anyám teljes mértékben el volt ragadtatva ettől a gesztustól. Mi már kevésbé.

-Minek is kellett jönnünk?- kérdezte elhúzott szájjal Tom. 

-Sziasztok fiúk! Tudjátok, mondtam a történelem korrepetálást és ma eljöttem hozzátok, hogy a kedves szüleitekkel is meg tudjam beszélni. Nem emlékeztek?- kérdezte. Hangja csöpögött a kedvességtől és a nyájasságtól. Kedvesen, ugyan cinkosan felénk villantotta mosolyát. Ez a pali nem komplett.

-Bocsánat, elfelejtettük!- hajtottam le a fejem, mire a tanár kedvesen, játszott angyalisággal felnevetett. 

-Ezek a fiatalok! Rengeteget felejtenek el, bár megértem. Sokat várnak el tőlük! Borzalmas, hogy mindből valami kémikust vagy filozófust akarnak csinálni. Ez egyenest elszomorít- sóhajtotta és hátra tűrte a szemébe lógó, hosszú tincseit. Profi, mit is ne mondjak! Ilyen hatásos kamuzást még életemben nem láttam. A kérdés már az, hogy került ez a mi iskolánkba és miért pont tanár lett? Ügyvédnek vagy terroristának jó lenne, de tanárnak, eléggé érdekes.

-Behívhatom egy csésze kávéra? Szeretném tudni, hogy mit is gondol a fiúkról!- ajánlta fel az egyetlen nő köreinkben. A vendég bólintott, mire anyám beviharzott a konyhába kávét csinálni. Tanár úr odajött hozzánk és szemünkbe nézett.

-Öltözzetek és haladjatok! Nincs itt tölteni az időt, értve? Vegyetek kesztyűt, hideg van!- suttogta nekünk, majd művigyorral anyám után ment. Félelmetes, ennyi a véleményem. 

-Én átvedlek, te hallgatózz, rendben?- utasított Tom és el is tűnt. Ma mindenki engem fog ugráltatni, vagy mi a franc? De megtettem, viszont nem Tomért. Érdekelt, hogy anyámnak mit fog mondani az új tanár. Ilyenkor tetszett, hogy mindig feketébe járok. Hasznunkra válik. Óvatos mozdulatokkal közelebb osontam a konyhához és az ajtónak simulva hallgattam őket. 

-Tudja, a fiúkat sok tanár nem szereti, mert elég különcök és elkülönülnek a többiektől. Nincs sok barátjuk, de azokkal se tartják nagyon a kapcsolatot. Nehéz őket úgy nevelni, hogy mindentől elzárkóznak, higgye el!- hallottam anyám panaszos hangját. 

-Nyugodjon meg! Nekem is van egy ikrem, igaz, hogy lány, de ezen mi is túl estünk. Nem igazán nyitottunk mások felé, mert túl civilizálatlannak tartottuk a társaságot, akiket osztályközösségnek kellett volna hívnunk. Ahogy felnőnek lesznek barátaik, csak keresik a társaságukat. Az, meg,  hogy a tanárok java nem szereti őket, nem egyedi példa. Elhallgatva őket, elég sok kölyköt nem igazán kedvelnek. Talán a fiúk egyedisége miatt nem szimpatikusak. Lázítónak vélhetik!- fejezte be. Ilyen szöveget még nem hallottam, de még én is elhittem egy pillanatra, hogy igaza van. 

-Így gondolja?- érdeklődött anyám kicsit vidámabban. A végén még anyámmal is elhiteti, hogy normálisak vagyunk.

-Tudom. Én személy szerint kedvelem őket. Különlegesek, ami jó dolog, tényleg. Én büszke lennék arra, ha a gyerekeim ilyen különlegesek és felvilágosultak lennének!- ez jól esett. Lehet nem volt igaz, de akkor is jól esett, hogy elfogadna gyerekének. Ez kedves volt tőle.

-Köszönöm!- csuklott el anyám hangja.

-Én köszönöm! De most már mennünk kéne, hogy 11 előtt haza hozzam őket. Köszönöm a kávét, finom volt!- állt fel a tanár én meg visszasprinteltem a lépcsőre, ahol Tom talpig feketében igazgatta a fején a kendőt. -Gyerünk, srácok!- mosolygott ránk, mire mi elköszönve kirohantunk az ajtón. Anthony sóhajtva indult el és vette elő hosszú kabátja zsebéből a cigis dobozát. Rágyújtott, majd fejére kapta cilinderét. 

-Igazán jól kamuzol!- dicsérte meg gúnyosan Tom, mire Anthony ránk meredt és rámosolygott fivéremre.

-Dicséretnek veszem, kölyök! Csak a fele volt kamu, azt jegyezzétek meg!- fújta ki a levegőt. Óriási, határozott léptekkel szelte át a az éjszakát. Mi csak szorgalmasan követtük.

            Elég sokat kellett menni, de egész tűrhető volt. Anthony mesélt pár dolgot az életéről és mi is a miénkről. Az övé izgalmasabb volt eddig, mint a miénk. Szerinte, meg a miénk érdekesebb. Lehet, de jó volt hallgatni a történeteit. Megnyugtató volt hallani, hogy őt kiskorában még verték is és elválasztották jó pár évre a húgától. 

-Itt vagyunk!- állt meg egy pillanatra. Összenéztünk Tommal és nagyot nyeltünk. Előttünk egy magas, omladozó félben lévő templom, melynek ablakiból már csak szilánkok maradtak. A romokat benőtte a fekete rózsa, mely különleges képet adott az egésznek. A templom előtt egy kis kőpad állt, amelyen egy üres tekintettel ülő kis fiú ült, háta mögött meg egy vékony alkat, mely kezét a kisfiú átvéresedett szemkötésére rakta. Belekapaszkodtam Tom felsőjébe, de fivérem nem ölelt át, inkább csak meredten bámulta a földet és forgatta a fejét. Tekintetemmel követtem az övét és vele együtt tanulmányoztam a földet. Egy pentagramma volt ráfestve vörös színű festékkel. Félelmetes ez a hely, mit is ne mondjak. Anthony óvatosan megragadta a vállam és elrángatott Tomtól. Sikítani akartam, de nem tettem. Inkább ijedten néztem Tomra, aki megbűvölve meredt a vörössel rajzolt jelre és vöröslő tekintettel még utoljára rám nézett, majd eltűnt a csillag vonalai által keletkezett fénybe. Ez a bátyám? A törmelékek és rózsatüskék százai között rángatott át Anthony, mire elértünk egy újabb kőpadhoz, ahol egy arcát takaró nő ült és szorongatta egy férfi kezét. 

-Helló! Itt van!- lökött oda hozzájuk a tanárom, majd abban a pillanatban már el is tűnt. Itt bántam meg mindent, amit neki ígértem. Sose voltam Tomtól ilyen távol egy ilyen kellemetlen helyen. 

-Anthony! Legközelebb finomabban!- ordította a férfi után a nő, majd óvatosan megfogta a kezem és leültetett a kőpadra. A nő ujjai meleg ölelésbe fogták reszkető csuklóm és óvatosan a szoknyájára tette. Arcát kezdtem tanulmányozni. Egyik szemét egy kereszttel díszített szemkötő fedte, míg a másikon az arcát takaró fekete csipke. A nyakából tudtam megítélni, hogy porcelán fehér bőrrel rendelkezik. Haját a csípős szél kócolta. Valami melengető aura áradt belőle, ami viszonylag megnyugtatott. Kezemen át szétáradt bennem egy nyugodt, melengető érzés, ami utánozni tudta, bár nem érte utol Tom védelmező öleléseit. 

-Ki vagy?- kérdeztem remegő hangon. A nő felém fordult és másik kezével anyáskodón megsimogatta az arcom.

-Kölyök, nem lényeges, hogy ő ki. Az a lényeges, hogy te ki vagy!- lépett elő egy alacsony, vékony férfi. Szájában cigi parázslott és a sötétben is ki tudtam venni erősen összeszorított állkapcsának vonalát. Hangja kellemetlenül hasított a fülembe és megtántorításra sarkallt. 

-Mintha nem tudnád!- szólalt fel a mellettem lévő nő. Hangja csilingelőn nyugtatott, de még mindig töretlenül bámultam az előttem lévő férfit. Félelmetes volt, de próbáltam nyugodt maradni. 

-Ne okoskodj feleslegesen, mert te erről kurvára nem tudsz semmit!- csattant fel a férfi. Megrezzenve néztem rá, de a mellettem lévő nő erősebben szorította meg a kezem, ami újra lenyugtatott. Ránéztem, de őbelőle még mindig elképesztő nyugodtság áradt. 

-Az túlzás, hogy nem tudok, démonűző!- nevetett fel. Nevetése csilingelt ezen a lepusztult helyen. Szinte fényt vitt ebbe a hátborzongató helybe.

-Bolond! Kölyök, jobb ha bemutatkozom. Rio Nacht- sziszegte a férfi és leült mellém. -Na most figyelj ide kölyök! Csukd be a szemed és csak a hangomra figyelj!- utasított. 

            Eleget téve kérésének, lehunytam a szemem. A csuklómat abban a pillanatban elengedte a meleg kéz és helyette a fejemre került egy hideg, érdes kéz.

-Meséld el, mit láttál ma!- utasított mély hangján. Most valahogy kellemesebb volt, bár a meleg kéz hiánya frusztrált. 

-Egy fiút, két idétlen nagy megvert, de nagyon durván. Én elvittem onnan a kisebbet, de egészen addig, míg az igazgatóig nem értem kénszag és idegesítő hangok suttogtak. Az igazgatónál eltompult, de nem sokkal.  Ott is hallottam valamit, de akkor már csak a kisfiú állapota érdekelt. Nem érdekeltek a hangok. A dili hívta a mentőket, majd mikor ideértek elvitték a fiút és valami hang azt mondta, hogy rosszul döntöttünk. Erről csak eddig én tudtam, még Tom se- elcsuklott hangon nyitottam ki a szemem. Újra a suliban voltam, ugyan abban az időben, mikor a fiút megverték. Esetlen mozdulatokkal akartam megvédeni, de előttem egy láthatatlan pajzs akadályozott meg abban, hogy meg tudjam menteni az áldozatot. Minden erőmmel át akartam törni a falat, de az masszív volt. Szörnyű volt látni, ahogy bántják, ahogy hangja átszeli a pajzsot és sikolyai a fülemben zárták magukat. A falat már teljes erőmből ütlegeltem. Én ezt nem tudom nézni, se hallani. Nem bírom látni, ahogy ott fekszik esetlenül, saját vérében fürösztve. Szemem a két támadóra vezetem és szemük furcsa, vöröses fényben úszik. Olyan, mint Tomé volt, mielőtt elhoztak volna ide? Nem, abban tiszta volt a vörös, de ebben bujkál valami más is. Eltorzítja valami más. Eszüket vesztve támadnak, amit nem teljesen értek, de arcukat tanulmányozom. Szemükben a vörös fény erősödik, majd halványul. Belül küzdenek valami ellen. Küzd a lelkiismeretük a démon ellen? Nem, annak semmi értelme sincs. A belső angyaluk küzdene a démon ellen? Logikusabb. Karommal újabb ütést végzek arra a pajzsra. Egy démon szállta meg őket, csessze meg! Egy fal választ el attól, hogy megmentsem őket. Belül valami tehetetlenséggel vegyült bánat erősödik bennem. Ezt nem hagyhatom. Eltökéltem ütöm kezem a pajzsba, ami ezúttal megrepedt. Újabb ütés és az egész darabokban hullik a nyakamba. Pár darab a testemen apró karcolásokat ejt meg, de pont nem zavar. Futok, de a kép eltűnik előlem, csak egy fehérség maradt helyette. Értetlenül állok meg. Ez nem lehet! Elkéstem vagy mi? Zihálva nézem, ahogy a fehérség körbe vesz. Vállam szúr, még az is elképzelhető, hogy az egyik szilánk beleállt. Kezem odarakom és sejtésem bebizonyult. Ujjaim közt érzem, ahogy vérem árad. A földre nézve bámulok egy tócsát. Vérem tócsájában magamat látom meg, ahogy arcom fehéren tükrözi értetlenségemet. Teszek pár tétova lépést hátra, de abban a pillanatban el is esek. A fáradtság elemi erővel tör rám és a fehérség is feketévé válik, ahogy szemhéjaim lecsukódnak