Swallow my Bullet: 9.rész

Alexander Sin atya

(Elárulni valakit, az felér a bizalom megölésével)

 (Anthony szemszöge)

           A pentagramma közepén állni, miközben valaki minden erejéből szorítja a kezed. Nosztalgikus, bár emlékeim szerint, én voltam az a kezet szorító. Tom szinte kiszorította a kezemből a vért, de nem szóltam. Ismertem az érzést, ismertem minden gondolatát. Nem kellett gondolatot olvasnom, hisz én már tapasztaltan álltam az ötágú csillag vöröslő fényei rabságában. Évszázadokkal ezelőtt, pont itt álltam, pont ugyan ilyen tervekkel. Démon akartam lenni, amit Lucifer meg is adatott nekem. Büszkeség fogott el, ahogy tudatosult bennem, én fogom átváltoztatni mesterem, teremtőm utódját. Talán, azért tett engem démonná, hogy kiforrhassam magam és én alakítsam át? Megátalkodott természetéből kitelne, de nem érdekelt ott és akkor. Tom érzéseire koncentráltam. Van, akik nem bírják és van akik teljesen elvesznek a jel hatalmában. Euforikus és bűnös érzés. A vörös fény bőrön áthatolva jut el a csontig és olyan kegyetlenül kellemes érzés fog magával, amit egyetlen földi halandó se tudna megadni. A kénszag eltompítja az összes érzékszervet. Semmit nem lehet tudatosítani, csak a bűnt és a vele járó erőt, ami megfertőzi, szépen és kellemesen a lelket. A vörösség még a szemszínt is megfertőzi, ezzel jelezve, hogy örök rabja lett a Sötétség Urának. Semmi nem fogható a hét főbűn mámoros ízéhez, amit még belső szervek is éreznek pentagramma által. A bűn az egyetlen, ami édesíti és rombolja a Sorsod. Sors, melyet sokáig birtokolhatott Tom lelke, egyszeriben lett megpecsételve egy keserédes pecséttel. A pecsét szinte mindent elpusztít, csak a színtiszta gyűlöletet hagyja maga után. Egyszerűn kegyetlen érzés emberként elveszteni a hitet és a szeretetet. Tapasztalatom a rítus ezen szakaszánál átcsapott utálatba. Elveszteni a hitet a világban, az életben, konkrétan mindenben, amiben hinni lehetne felér a legrosszabb rémálommal. Tom már a karomba csimpaszkodott és vöröses barna tekintete kérőn nézett rám. Néma segélykiáltás, hogy én ne hagyjam itt. Szemei ordítanak, kérlelnek, imádkoznak hozzám, de én elhagytam. Kezét leráztam sajátomról és rájuk nehéz bilincset akasztottam. Lábai úgy is már a földbe gyökereztek. A kínokba láncoltam elveszett lelkét. Otthagytam, hogy szétszedjék láthatatlan karmai a fénynek és felemésszék. Látszott rajta, hogy ordítana, de itt ki hallja meg? A saját magányában kellett szenvednie. Felesleges, fájdalmas kiáltások és megbilincselő rabláncok a lelkének kínkamrájába láncolták. Egy pillanatig ki akartam szabadítani, de hova lenne akkor a démoni lelkem? Bűntudat és megbánás nélkül léptem ki a fényből.

-Nehezen bírja?- szögezte felém kérdését Claus és összecsukta termetes könyvét.

-Mondhatni. Szerencsétlen csak egy kölyök. Neki most kell minden fájdalmat megtapasztalni, amit normális esetben egy ember egy élet alatt tapasztal meg. Remélem Rio-éknál jobban megy a dolog!- ültem le a kőpadra és húztam hátra a hajam. Claus halkan morgott valamit, de nem igazán érdekelt. Fejem az ég felé emeltem, majd a földet kezdtem el pásztázni. -Legalább Tomot segítsd meg!- suttogtam és térdemre könyökölve bámultam előre. Cipőm orrával nyugtalanul rugdostam a földet. magamon éreztem Claus érdeklődő tekintetét.

-Ennyire pocsék?- érdeklődött, mire felnéztem rá.

-Nem tudom eldönteni mi a rosszabb. Mindkettő szerep úgy rossz, ahogy van!- rúgtam erősebben bele a földbe.

-Nyughass! Erős kölök, ki fogja bírni!- mondta magabiztosan. Számba harapva egyenesedtem ki.

-Legyen igazad. Csak legyen igazad!- sóhajtottam és szemeim lehunyva próbáltam kikapcsolni az agyam. Eléggé sikertelen próbálkozás volt. Agyam csak azon kattogott, hogy túl fogja-e élni. Kockázatos démonná alakulni, ezt le kellett szögeznem. Mindig megkérdezték az embertől, hogy mi vonzza a démon létben. Talán nem is lett volna a démon faj ennyire korcs, ha nem mindenkit a bosszú vágy és a düh vezérelt volna. Mindig valakin bosszút akartak állni az emberek és persze az ördög felajánlotta a lehetőséget, amire hanyatt-homlok kaptak. Nagy manipulátor az öreg, ebben biztos voltam. Belegondolva én már azt se tudom, hogy miért akartam démon lenni. Anyámék nem bántak velem jól, de nem is akartam őket megölni. Viszonylag nem is bántottak, mert már akkor tartottak tőlem. Elméletileg félelmetes voltam. Mit mondanának most? Unalmas volt az életem, de nem annyira, hogy démon legyek. Voltak barátaim, egy menyasszonyom, aki terhes volt a gyerekemmel, de ezt otthagytam egy ok miatt. Emlékeim ennyire kopnának az évszázadok során? Szándékosan felejthettem el? Badarság. Egy ok, ami megpecsételt, nem felejthettem csak úgy el! Gyerekem lett volna, gyámoltalan kis népség, aki pont a pestis járványba született volna bele. Egy feleségem, aki lehet belehalt volna a szülésbe és még a gyerek se élte volna túl. Ezeket én nem akartam, abban biztos voltam. Boldog és megértő család volt az álmom és ezt minden áron meg akartam teremteni. Egy férjnek jó lettem volna? Egy szerető családot meg tudtam volna egyedül, emberi erőből teremteni? Élhettem volna örökké? Talán ennyi volt az okom? Nem. Egy gondolat szöget ütött belém. Anyámék nem hittek bennem soha sem és abba se reménykedtek, hogy én valaha is tudok családot teremteni. Utódot akartak, de csak ennyire kellettem. Emlékszem, hogy a fényben Lucifer egy mondatot suttogott egész idő alatt. Elárultak. Anyámék ajánlottak fel a Sátánnak. Azt ígérték, hogy megkapja a lelkem és szolgájává tehet. Szánalmas. Hányni tudnék ettől a cselekedettől. De igazából saját halálukat írták alá, azzal hogy eladtak. Ironikus, nem? Hátravetett fejjel felröhögtem. Claus mellettem összerezzent és idegesen összecsapta a könyvet.

-Hanyagolnád ezt a sátáni röhögést? Irritáló!- rivallt rám és megigazította szemüvegét.

-Tudod, nem szándékos!- mondtam és az eget kémleltem. 

-Min röhögtél?- kérdezte és őt is rabul ejtették a csillagok tiszta ragyogása.

-Az átváltoztatásom okán. Vicces történet!- kuncogtam és fél szemmel ránéztem a mellettem lévő démonra. 

-Nézesd meg az agyad!- nevette el magát.

-Pont úgy mondod, mintha neked nem ártana a sötét kis elmécskédbe belenézni!- bökdöstem a fejét. Claus unottan rám meredt én meg csak röhögve nyomkodtam a fejét.

-Akár egy öt éves! Legalább a korodhoz illően viselkednél!- sziszegte fogai között. Megforgattam a szemem és unottan visszaültem eredeti pozíciómba. Ünneprontó. 

-Koromhoz? Nem úgy tartják, hogy minél idősebb az ember, annál hülyébb?- néztem rá. 

-Te démon vagy- csukta le lemondóan a szemhéjait és kezdte el masszírozni homlokát. Idegesítem, nagyon is jól tudom, de kit nem? Környezetem meg tudja mondani, hogy arrogáns és bunkó stílussal rendelkezem démoni életem első napjától. Nem is tudom miért, de nekem az, amikor démon lettem, egy születéssel ért fel. Ugyanúgy meg kellett tanulnom dolgokat, ugyanúgy meg kellett tanulnom élni. A démon lét nem fogható a halandók életéhez. A démonokra nem vonatkoznak a halandók által kiszabott erkölcsi normák, rájuk nem ugyan azok a büntetések várnak, ha szabályt szegnek. Démonnak lenni, maga az örök szenvedés és kárhozat, melyet csak tetőzni tudnak a démon vadászok jelenlétében átélt veszély. Veszély és félelem démonoknál is van, csak nem olyan, mint az embereknél. Itt a veszély csak a halál pillanatában mutatja meg magát, vagy talán akkor se. A félelem, pedig túl alapvető érzelem ahhoz, hogy egy okkult szertartás elvegye. Bár a szeretetről is ezt állítják, nem? 

-Ahogy itt mindenki, belátásom szerint!- hallottam egy elvetemült férfi hangot a hátam mögül. Szemeim elnyíltak és lassú, szaggatott mozdulatokkal fordultam a hang irányába. A hang meglehetősen irritált, bár ahogy megláttam, hogy ki is az megértettem a bennem tomboló szimpátia hiányt.

            Velem szemben állt undorral az arcán Alexander atya. Végig mértem és sebeit egyáltalán nem észleltem. Gondoltam, hogy aki az angyalok talpnyalója nem kötéssel fog megjelenni.

-Pontos időzítés!- tapsolt látványosan Claus mellettem. Hangja csöpögött az utálattól, a dühtől és a mérhetetlen cinikusságtól. Szeme vörösre változott és úgy meredt a szentre. Megértem, valahogy én se preferálnám, ha így átcseszett volna.

-Cinikus és romlott, mint mindig! Claus, barátom, nem változnál egy picit?- nevetett fel. Kezem ökölbe szorult már csak a hangjától. Ennyire nem lehet irritáló egy atya! Bocsánat, pontosítanék; egy hazug, áruló atya lehet ilyen.

-Tudod kit nevezz barátodnak, te semmirekellő rohadék!- csattant fel Claus. Mire újra ránézhettem volna, már a fának szegezte a termetes ellenfelét. Távolról is láttam, hogy remeg az idegtől és a dühtől. Kevés alkalmat tudnék felhozni, amikor ennyire felajzottnak láttam őt. Ez a férfi tényleg átverhette legokosabb démon társam.

-Vigyázz a szádra, söpredék!- csettintett a fának szegezett. A semmiből tíz zombivá vált angyal tűnt fel. Kezükben ott csillogott a kard, ami vértől volt mocskos. Meglepődni se volt időm, már rántottam elő kabátom zsebéből a pisztolyom. Félszemmel pontosítottam és meghúztam a ravaszt. El is felejtettem milyen kellemes érzés, amikor pisztolyt használ az ember. A hang, amely felver mindent, az erő, amit kifejt és a töltény tompa csillogása a gyér fényben egyszerűen felfoghatatlan örömmel fog el. Talán a gyilkolás mindig boldogságot tud nekem okozni, hisz abban már profikhoz méltó vagyok. Mámoros gondolat menetemből egy harsány, fülrepesztő sikoly hozott vissza. A golyó célt talált és pontosan az egyik angyal koponyáját roncsolta. Büszkén felkeltem ültemből és kicsit se szerényen meghajoltam. Ami megy, az megy. 

-Kapjátok el!- ordította Alexander, mire minden angyal felém indult. Egy újabb vérben forgó éjszaka. A golyók szinte szelték a hideg levegőt, hogy áldozatukat megtalálva, adják át őket legkedvencebb barátomnak, a Halálnak. Érzéstelenül és rendületlenül pusztítottam az érkező agy mosott brigádot. Jogomban állt őket ölni. Ez volt a feladatom és merne valaki is az ördög ellen szegülni? Nem érdemes.  Arcomon mosoly villózott, mikor egyik-másik golyó sikollyal végezte utasításom. Élveztem a gyilkolást és a vérrel vegyült kénszagot. Sokan nem bírnák, még démonok nagy része se, de nekem Lucifer volt a mesterem. 

-Anthony, bukj le!- szólt rám egy női hang. Gyors lehajoltam és láthattam, hogy az előttem lévő angyalt egy töltény csókolj véresre. Hátra néztem és Mortincia fújta meg pisztolyának füstölgő végét. Háta mögött Felixet és a White fivéreket pillantottam meg. Rájuk kacsintottam, mielőtt két erős kar fel nem rántott és nyomta kezembe a személyre szabott fegyverem. Joseph villantotta rám ideges tekintetét.

-Ne lazsálj! Öljed őket! Ne akard, hogy Tom közelébe kerüljenek, mert abból nem lesz köszönet!- ordította nekem és fekete hadnagy sapkáját megigazította. Puskáját mellkasa elé tartotta és összpontosítva lőtte a zombiangyalokat. Elmosolyodtam, majd cilinderem megigazítva, gyilkos mosolyomat felvéve támadtam. 

            Vérfürdő. Ez a szó foglalta körbe igazán az estét. Az ég vörösen bámult. A földet vér mosta, a levegőben is csak a vér jellegzetes illata keringett. Mérhetetlen gyilkolás, két kölyökért, akik a békét fogják képviselni egyszer, majd ha ez a hitvány atya el fog tűnni. Bár mi se fogunk mindig itt lenni és kezüket fogni, de addig vérünk fog csorogni értük, míg lelkük meg nem találja igazi Sorsát. Ez nem az utolsó vérben fuldokló éj volt. A pisztolyok fülsüketítő hangja se utoljára zavarja fel a békés semmit és a sikolyok se utoljára hagyják el gazdájuk erőtlen testét. Démon vagyok, a legerősebb, még is valami nyugtalanított. Talán az angyal vérhez nem vagyok eléggé hozzá szokva és kihozzák belőlem a megrendíthető énem. Bár nem sokáig törődtem ezzel. Újabb utasítást szegeztek nekem, de mire reagálni tudtam volna egy test elém vetette magát. Az édes illat és a libegő szoknya elegendő volt ahhoz, hogy rájöjjek, hogy helyettem ki fogta meg a töltényt. Angyalom testébe egy golyó fúródott. Mellkasa előre dőlt, ahogy az erős nyomás érte gyenge testét. Utána nyúltam, de abban a pillanatban, mintha elárult volna minket a Pokol Szerencséje. A zombiangyalok rendíthetetlenül támadtak minket. Mortincia elé álltam és próbáltam védeni a sebesültet. Joseph tehetetlenül nézett körül és bámulta sokasodó harcosokat. Claus, pedig hiába tartotta az árulót a fának szegezve, még úgy is lekörözte a legjobb bábmesetereket. A megbűvölt angyalsereg bármilyen támadást egységesen és alakzatot tartva tűrte. Hiába volt hét kéjgyilkos a csapatban, még is az angyal segített nekünk. Talán itt volt az a pillant, hogy a legvégső elkeseredést válasszuk. Démon sose adja fel a harcot, ezt meg kellett fogadnunk , ezért mindig készülünk. 

-Felix! Gyerünk!- kiáltottam oda és felkaptam a sebesültet.

  Felix felemelte kezét és határozottan ökölbe rántotta ujjait. A vöröses fények megcsillantak a láthatatlan bábhúrokon. Nemcsak Alexander volt abban a helyzetben az egyetlen bábmester. Felix eléggé komor alkata miatt a zenébe menekülve megalkotta a Pokol Szimfonikus Zenekarát. Letaszították révészi állásából, ezért új hobbiként a zenélést választotta. Persze, ahogy egy démontól várnánk, nem a szokványos módon. Claus-szal az összes zenekarban lévő hangszert megbabonázták, aminek következtében a hangszerekből is kiváló gyilkos fegyvert csináltak. Szinte mindenki fülvérzést kap, -a szó szoros értelmében- ha csak meghallja a dallamot. Soha nem kellett erre a szintre fajulnunk, de most biztosra mentünk. Felix a hangszereket előhúzta a földből, melyekről a vértől sáros darabok lehullottak. Egy pillantást vetettem a mesterre és már megjelentek a zenészek is. Mindegyik komótos léptekkel haladt hangszeréhez. Volt, aki ujjait ropogtatta és volt, aki csak nagyot sóhajtott.

-Akkor, ismeritek a dallamot! Kezdődjék hát, a koncert!- csapta össze tenyerét a démoni bábmester. Csellóját elővarázsolta a semmiből és lassan nyúzni kezdte a kifeszített húrokat. Egy pillanatra megremegtem, attól a vonyító hegedűtől, de aztán megfogtam Mortinciat és egy utolsó pillantást vetve a vérző fülekkel rohangáló bagázsra, ellépdeltem Clausig. Claus vigyorogva fojtogatta hajdani barátját. Arcán kéjes mosoly húzódott végig, ahogy a vérző füllel fuldokló atyára nézett. Biztatóan rámosolyogtam a mellettem lévőre, majd nadrágzsebemből elővettem a bicskám. Óvatosan az álszent nyakához nyomtam, épphogy nem érezte meg a pengét.

- Élvezed? Ilyen lesz a Pokol is, egyetlenem! Ilyen lesz majd ott is a dallam és örülj, ha az első lépésnél le nem nyakaznak! Szokd, te eszetlen áruló!- suttogta kéjesen Claus. Az atya arcán fájdalom tükröződött. Füléből a vér csordogált, levegőt is aligha ha kaphatott.

-Nem sajnálsz? A démonok nem tartanak össze!- lihegte nekem. Arcába másztam és vékony vágást ejtettem ütőerén, pont ott ahol Claus keze nem okozott neki fájdalmat. Felkiáltott és  lehunyta szemeit. 

-Lehet nem ez a legjellemzőbb ránk, de az itt vérző angyalért teljesen megérdemled!- vágtam meg újra a felszakított bőrt.

-Mortinciat eltalálták? Mutasd!- engedte el Claus Alexander atyát, aki csak vérző nyakához nyomta a kezét és beintve nekünk köddé vált, a rohadt angyalaival együtt.

            Felix abbahagyta a zenélést, a White fivérek előléptek a fák mögül és Joseph is mellénk bukdácsolt. A három fronttartó lezuhantak és izzadt, véres homlokukat törölgették. Felix felsóhajtott és vizet öntött a három kifáradt alakra.

-Csessze meg!- ütött a földbe öklével Claus és levette magáról felsőjét. Nagyobb darabokra tépkedte a selyem anyagot és a sérült angyal mellkasára nyomta.

-Nyugodj meg! Ez csak egy harc, nem a háború! Emberek mindig elesnek- suttogtam.

-De ő nemcsak egy ember! Ő a csapattársunk, akivel egyenlőséget akarunk alkotni. Őt nem kezelheted egyszerű sebesültnek!- emelte fel a Sebastian és felállt Simon mellől. Elém lépett és a fához lökött. Meglepődtem, hogy ekkora ereje van ennek a kis ficsúrnak, még így a harc után is.

-Mi nem egy csapat vagyunk.- mondtam és elfordultam.

-Akkor mik vagyunk?- kiáltott utánam Simon.

-Ostobák!- sóhajtottam és visszamentem Tomhoz.