Swallow my Bullet: 10.rész

( Az otthon legyen bármilyen is, akkor is otthon)

(Mortincia szemszöge)

            Lehet, hogy mellkasomban egy vasgolyó csapódott, de attól még halottam Anthony szavait. Nem is tudtam eldönteni, melyik okozott nagyobb fájdalmat. A golyó vénákat szaggató módon hatolt a testembe és izmaim fájdalmasan rándultak össze, de szavai szívem láthatatlan vénáit tépték, álnok, gaz mód. Ordítani akartam, de valahogy hang nem jött ki a torkomon. Bénító görcsök törtek rám, de nem hagytam magam odaadni gyengítő hatalmának. Amennyire tudtam, ellazítottam izmaim, de sikertelen volt. Talán, ha kedves szavakat hallottam volna, nem azt, hogy idióták vagyunk, menne.  Talán nem akarnám minden áron megjavítani a véleményét, akkor, esetleg. Anthony arcába ordítottam volna, hogy akkor miért van itt és miért akarja annyira Tomot kiképezni. Hallani akartam minden indokát, még akkor is, hogyha felesleges mondatoknak ígérkeztek. Csak hallani akartam, hogy megértsem, miért jelentette ezt ki. Ő nem vesztett még csatát? Ő nem esett el soha? Egyáltalán akarta ezt valaha ő? Akarta. Ha nem akarta volna, akkor miért keresett fel? Miért sodort oda, hogy letaszítsanak a meleg békéből ebbe a mocsokba? A felismerés elemi erővel rázta meg a görcsöktől összeránduló testem. Lehet az volt a célja, hogy földre kerüljek és tudjam meg milyen a szenvedés? Elképzelhető, hogy Anthony gyűlöl. Démon, végül is el tudja játszani, hogy valakit tisztel. El tudja játszani és profin be tudja csapni minden egyes áldozatát. Érdekes, ezek után érez valamit? Érzi a bűntudatot? Érez egyáltalán valamit, amit ilyenkor egy normális léleknek kellene? Vannak érzései? Bolond kérdéseket tettem fel magamnak. A vérveszteségre ráfoghatnám vagy újra csak naivan bíztam a Sötétségben? Barom vagyok.

-Claus- sóhajtottam. Óvatosan kinyitottam a szemem és ránéztem. Arca gyöngyözött, homlokát ráncolva szorította kezét a sebemre. Szemei furcsán csillogtak és elszántsággal keveredett a bánat bennük. Ő érez. Fájdalmat és kínt, de legalább érzi. Kezemmel lassan és minden erőmmel keze után nyúltam. Szemebe nézett, mikor kezem rátettem az övére. Hideg, erős keze a vörös életben úszott, ami valamilyen módon átmelegítette. Mennyivel kellemesebb így fogni a kezét. Hüvelykujjam lassan mozdítottam meg és kentem el rajta vérem. Vérem. Még magamba is fura kimondani ezt a szót. Annyira halálszaga van, hogy az már inkább csábító. 

-Mondd, angyalom!- szorította kezét az enyémre. Hangja remegett, már-már sírós volt. El kellett mosolyodnom. Egy nyakatekert világban, -amiben például most vagyunk- ez nagyon aranyos. Meghatóan aranyos, hogy meg tudnék siratni egy démont.

-Mit érzel?- kérdeztem. Hallani akartam, ahogy dörmögő hangján kimondja a súlyosabbnál súlyosabb szavakat, miközben szemeiben a könnyek állnak készenlétbe.

-Ne kérj ilyen megalázó feladatot!- csuklott el hangja. Elmosolyodtam. 

-Megtagadod egy haldokló lény utolsó kívánságát?- kérdeztem, mire szeméből kicsúszott egy kósza csepp. Végig szántotta férfias arcát, nedves csíkot hagyva maga után szürkés bőrén. Megható. 

-Nem meg tagadom, csak tudom, hogy....hogy nem halhatsz meg. Nem itt és nem most!- ordította magából kikelve. Könnyei eleredtek. Egy démon könnyei csöpögtek a ruhámra, az arcomra és egymásra fektetett kezünkre. Érzelgősen elborzasztó képnek látszódott, de a vér csorgásának néma hangja alatt nem lehet egyszerű képet alkotni.

-Egy démon sír........Olyan csodálatos, nem?- nevettem fel erőtlenül. Mosolyogva és boldogan hozzáállni a helyzetekhez igen isteni. 

-Gúnyolódsz?- csapott meg egy hűvös hang. Remegett és rekedten hűtötte a levegőt, de én mégis megnyugodva hunytam le a szemem. Övé mindig az utolsó szó, övé a vég és a kezdet. 

-Akár!- mondtam és elmosolyodtam.

-Utálom, amikor őszinte vagy!- lépett oda hozzám és mellém térdelt. 

-Én is szeretlek!- köhögtem. Vérnek ilyen kellemetlen íze van? Ilyen borzalmas és halál íze kell lennie az élet kötelező darabjának? A lélek ilyen kesernyés?

-Meg akarlak menteni, ha nem vennéd észre- nyúlt a fejem alá. 

-Ostobákat? Engedj inkább meghalni!- sziszegtem. Velem ne játszadozzon. Nem vagyok pótolhatatlan, mint ahogy azt tudtomra adta. Nem fog hülyeségeket nekem beadni, annál azért többet megtudtam.

-Kuss! Az életed nem csak Clausnak fontos!- rántott magához. Kezét a sebemre simította és mélyen a szemebe nézett. Bámult és vörösre vált íriszeivel fogvatartott. Aljas. -Most hunyd le a szemed és felejts el mindent, amit érzel -kérte. Megtettem, mert nem akartam ellenszegülni neki. Bár nem is tudtam volna. Hangja mélyen az agyamba lépett és csak a kellemes dörmögésre tudtam figyelni. Izmos teste körém csavarodott és hideget elfelejtette velem. Észre se vettem, hogy eddig fáztam. Karjai melengettek, hangja álmosított. Keze rajtam pihent és selyemként simult. Hova lett a kellemetlen, érdes tapintása? Miért puhult ki és adott  nyugodtságot. Tehetetlenül nyomtam hozzá a sebem. Többet akartam abból a hazug áradatból. Hiába tudatosult bennem, hogy egyáltalán nem igazak az érzelmei és nem is lenne képes ilyesfajta érzelmekre. Ostoba bűbájt akar rajtam használni. Akar? Kényesen uralkodik rajtam a kezéből áradó energia, mely egy démontól származik. Ez bosszantó, de túlságosan is jó. Talán ilyen a bűn? Az emberek is ezt érzik, amikor bűnben tengetik napjaikat? Irigység és elkeseredettség futott át rajtam. Ezt az érzést angyal társaim nem tapasztalhatják, mert meg vannak tiltva mindentől, ami csak ezzel kapcsolatos. Pedig ha tudnák, mennyire is euforikus már csak egy szimpla ölelés, lehet a földet választanák. 

-Anthony, miért csinálod?- csúszott ki az ajkaimon, ez a halk mondat. 

-Életet érdemelsz- simította hátra a hajam és arcomhoz közelebb tolta sajátját.

-Eddig nem volt életem?- értetlenkedtem, mire kezét rásimította az arcomra és még közelebb húzta azt. Lehelete kellemesen csiklandozta az arcom.

-Az nem élet volt!- tapasztotta ajkait az enyémekre. Szemeim kikerekedtek és szívem gyorsabb ütemet kezdett ütni. Testeben a vér újra folyni kezdett és áramszerű csapások futottak végig gerincem vonalán. Kezét erősebben tolta a sebemre én pedig éreztem, hogy a seb újra egysíkú bőrré válik. Fájt, ahogy összehúzódott, de cserepes ajkak sokkal jobban érdekeltek. Nem mozdultak, csak tapadtak, elzárva a levegőt. 

-Engedd el, te paraszt!- ugrott oda Claus és lerántotta rólam Anthonyt. 

            Levegőért kapkodva szorítottam a kezem a lyukas ruhámon át érződő kis bőrfelületre. Teljesen begyógyult. Elképedve néztem a démon felé, melyet most Claus oktatott, könnyes szemeivel. Folyamatosan azt mondogatta, hogy felelőtlen és nem kellett volna elragadtatni magát egy csókkal.

-Srácok- mondtam ki, mire mindegyikük rám kapta a tekintetét. Joseph és a White fivérek odafutottak hozzám és feltámogattak a földről. Lábam gyengén akart összecsuklani, de az elővigyázatosság mindent megmentett.

-Rendben vagy?- jött oda Anthony.

-Köszönöm- mondtam. Anthony kezét arcomra simítottam és meggyötörten simogatta.

-Miért?

-Veled rögtön végzett volna. Velem is, de én gyötrődtem volna eleget vele. Tomnak szüksége van rád!- mosolyodtam el.

-Bolond vagy, angyalom! Mi mind azért vagyunk, hogy meghaljunk és nem azért, hogy értünk haljon meg valaki. Ha nekem kellett volna meghalnom, akkor csak késleltetted a Halált!- sóhajtott elkeseredetten. 

-Nem. Nem. Nem. Nem fog itt senki se meghalni, amíg élve láttok! Nem engedem, hogy meghaljatok, ezek miatt! Nem!- ordítottam. Szemeim nedvesedni kezdtek és néhány csepp megindult az arcomon. A tudat túl elrettentő volt. Élni kell!

-Mindenki meghal előbb vagy utóbb!- fordult el tőlem Anthony. Utána akartam nyúlni, de a vérveszteség akadályozta a cselekvésem. Fejem hasogatott, mellkasom tompán fájt. Hideg rázott az éjszakában. Az eső is szemerkélni kezdett.

-De addig minden túlélést meg kell ragadni, nem?- sikoltottam utána. Hátra fordult és sajnálattal telin rám meredt.

-Beszélj a magad nevében- majd ellépdelt a sötét éjszakában. Kővé merevedve néztem utána. Ennyi lenne? Ennyire utálja az életét? Ennyire nem fél a Haláltól? 

-Hagyj neki egy kis időt. Megviselte a majdnem elvesztésed. Nem bírja ő ezt annyira!- lépett mögém Claus és karjaiba kapott.

-Engem szerettek cipelni?- bukott ki belőlem. Anthony is mindig cipel, ha olyanja van. Nyomasztó tud lenni.

-Jó testedzés, mit ne mondjak!- kuncogott fel Claus.

-Most lekövéreztél?- mosolyodtam el.

-Lehet- adott apró csókot a hajamra. Pislogva tekintettem rá, mire kaptam egy újabb és újabb csókot.-Örülök, hogy megmentett az a barom!