(Hiába ismersz valakit régóta az idő eltörölhet mindent)
(Mortincia
szemszöge)
Mióta feláldoztam magam Anthonyért keveset beszélünk.
Nem akartam hallani, ahogy mentegetőzik, hogy neki kellett volna meghalni és az
sem érdekelt, hogy egyfolytában lehülyéz. Nem hinném, hogy pont ez kellene
nekünk. Amióta meglőttek Claus és Joseph éjjel nappal vigyáznak rám. Nem igazán
értem, mire föl ez a nagy felhajtás, amikor a házban nem támadhatnak ránk. Nem
érzem magam gyengének, csak lelki roncsnak, amiért Anthonyval nem beszélhetek.
Nekem ő a másik felem, ő az aki megért és elfogad. Nélküle üres minden. Fáj a
hiánya és az, hogy nem hallhatom a cinikus humorát vagy a kesernyés nevetését.
Hiányzik a dohány szaggal kevert férfias illata és az őrző természete. Hiába
van két démon az oldalamon, mégse érnek fel Anthony erejével. Hiányzik a
kezének érdes tapintása, mely tudom, csak mocskot és fájdalmat ken rám, de véd
mégis mindentől. Annyira kegyetlennek érzem a távollétét. Hiányzik, be kell
valljam. Ha az ember több száz éve ismer valakit kialakul egyfajta
hiányérzet a másik iránt, ha az távol van. Furán érzem magam, mert még soha nem
tapasztaltam ezt. Annyira kellemtelen, hogy nincs rá megfelelő szó. Fojtogat az
a tény, hogy nem ölelhet és én se őt egy ilyen piti kis ok miatt. Rendben, nem
mindenkinek kis ügy, de nem tehetek arról, hogy angyal létem ezt diktálja.
Talán a démonok jártak jól és nem mi. Olyan kegyetlen, hogy mi mindig mindent a
szívünkre veszünk és segítünk. Az önbecsülésünk diktálná vagy csak a tudat,
hogy erre lettünk teremtve? Az angyal lét rengeteg kérdést tart mindig betűi
között. Sokak nem értik, hogy miért vagyunk, ha nem óhajtunk segíteni nekik.
Ilyenkor nem arról van szó, hogy nem akarunk segíteni, hanem, hogy korlátokat
húznak fölénk. Sokan a Mennybe akarnak kerülni, de értelmetlen. Csak a jó
oldalát látják a és nem ismerik az ottani korlátokat. Ott minden földi jó csak
mocskos bűn, amelyet nem lehet semmilyen módon tolerálni. A Pokol se jobb, mert
ott a rosszak ismerete aggasztja az embereket. Pedig ott talán nem kellene
attól tartaniuk, hogy elvesztik minden földi javukat. Talán tényleg oly
borzasztó a Pokol, mint ahogy azt a Biblia megírja? Sokszor jutott ez eszembe,
de talán kérdésem válaszához soha nem álltam ilyen közel. Mindig egy rossz kis
hang azt suttogta, hogy enyhe túlzás miatt gondolja azt a hiszékeny emberi ész,
hogy a Pokol rossz. Nem egyszer voltam emberek között és mindig egy mondatot
zengtek. "Nem hiszek már semmibe' se!" "Nem vagyok
hiszékeny!" . Akárhányszor
mondták mindig felsóhajtottam. Ha nem lennének hiszékenyek, akkor nem hinnének
Istenben vagy a Pokolban. Sokan nem ismerik be ezeket a dolgokat, mert erősnek
hiszik magukat. Semmit se tudnak ők az erőről. Bár én se, de néha tapasztaltam
Anthony mellett milyen. Abból az erőből, ami belőle árad mindenki bőrén
érezheti, még akkor is ha csak nyugodt állapotában találják. Anthony ereje még
is kisebb, mint Istené vagy a Sátáné. Annyira meghökkentő, hogy milyen lehet
akkor az övék.
-Mortincia,
itt vagy?- lengette meg előttem kezét Simon. Észre se vettem.
-Igen.
Valamiről lemaradtam?- érdeklődtem enyhén szégyellve magam.
-Ez nem
állapot!- csapott az asztallapra Felix. Értetlenül pislogtam rá, de miután
megláttam dühös tekintetét, mellyel egyenesen rám meredt. Összehúztam magam, de
ez se nagyon segített elűzni az érzést, hogy szúrós tekintetével engem akar
darabokra nyársalni.
-De nem
tudunk mit tenni! Ha egymásra se hajlandók nézni, akkor, hogy tudnánk újra
egyenesbe hozni a kapcsolatukat? Ezt fejtsd meg, ha már annyira okos vagy!-
rivallt rá ismeretlen hangnemben Joseph társára. Tekintetemmel a földet kezdtem
fürkészni. Túl jeges ez a hangulat, még olyanok közt is, akiket évszázadok
kötnek egymáshoz.
-Talán
mindkettőt félreismertük. Kétlem, hogy olyannyira felelősek lennének, mint mi
azt hisszük. Talán itt kellene feladnunk. Ha ezek ketten nem tudnak minket
vezetni és nem parancsolják meg nekünk, akkor, minek kellene nekünk
cselekednünk?- suttogott Sebastian mellettem és újabb szúrós pillantás nyársalta
fel a lelki békém. Tisztán érezhettem, hogy itt rólunk van szó.
-Igaz, mi
csak úgy is a hülye bábuik vagyunk, semmi többek. Ne parancsoljanak nekünk, ha
magukat se tudják elrendezni!- helyeselte testvérét Simon. Szemem elkerekedett
és nehezebben vettem a levegőt a hamis vádjaiktól.
-Befognátok?-
kiáltottam még mindig meredten bámulva a földet. -Nem tűröm, hogy hamisan
vádoljanak minket. Anthony és én igen ellentétes személyek vagyunk, de az nem
azt jelenti, hogy nem tudjuk megoldani a problémáinkat. Ti nem ismeritek
Anthony igazi oldalát és ha akarnátok se tudnátok róla annyit, mint én!- álltam
fel. Talán ezt nevezik indulatnak. Forrong bennem a vér és egyre gyorsabban ver
a szívem. Vérig alázottnak és elítéltnek érzem magam. Ostobaságokat hordanak
össze és mind elhiszik maguk idióta igazukat, amit persze hangoztatni kell. Nem
mellesleg egy olyan emberre mondják mindezt, akiről annyit se tudnak, hogy hol
született. Szinte kötelességemnek éreztem kifejteni, hogy a semmit érő igazuk
nem több ostoba képzelgésnél.
-Mert te
aztán mindent tudsz róla......- szegezték nekem csípősen szavaikat a White
fivérek.
-Honnan
veszed, hogy felesleges módon prédikálok neked? Honnan van hozzá képed?-
fordultam feléjük. Tudtam, hogy hangom megemelkedett és a kelleténél sokkal
több indulatot tartalmaz. Nem tapasztaltam még sohase ezt, de minden bizonnyal
nem mindennap csinálják még az emberek se.
-Onnan,
hogy, te még csak 2 hónapja vagy itt és mindent ott cseszel el, ahol lehet.
Ilyen ártatlan, olyan védetlen, amolyan szerény. Az idegszálaim pattannak el
minden ilyen mondatnál. A létezésed se normális, nemhogy még az itt léted.
Minden hülyeségbe belekeversz minket és elhiteted a néppel, hogy egy még mindig
ártatlan angyalka vagy, miközben napról napra csak mocskosabb leszel. Meg nekem
miért kéne egy bukott angyalnak hinnünk? Hinnünk kéne, hogy utána minket is
kihasználj, mint a Mennyet? Ebből köszönöm nem kérek!- lépett elém Sebastian.
Szemei vörösen izzottak és mereven bámultak rám. Nem fordítottam el a fejem és
nem is akartam.
-Hogy
képzeled? Miért, mert szerinted én benned ugyanúgy megbízok? Hogy gondolod,
hogy vádaskodsz, miközben benned is épp annyi hiba van, mint bennem? Én is
beszélhetnék arról, hogy idióta lennék veled egyáltalán szóba állni is, amiért
kidobtak a pozíciódból, mert egy önfejű barom voltál. Nem csak te tudsz itt
dobálózni különböző vádakkal. Ha engednél az idióta elképzeléseidből, amiket te
igazságnak nevezel, sokkal jobban rájönnél, hogy el kell fogadnod, hogy nem
mindig lehetsz te a főnök és az igazad se mindig igazság. De ha már belém
óhajtottál döfni jó pár kést, akkor te is kapsz. Egyszer kérdezd meg a
testvéred is, hogy mit gondol a dolgokról, mielőtt ráerőlteted a hülyeségeid!
Tudna ő nélküled is.....- Nem hagyta, hogy befejezzem a mondatom. Nyakamnál
fogva nekitolt az ebédlő hideg falához és csökkentette az ott lévő aprócska
távolságot.
-Kussolsz,
ribanc!- sziszegte és megláthattam a szájában lévő metszőfogait. Meglepett a
látvány, de a célomtól nem tudott elrettenteni. Engem ő semmiképp se tud
megijeszteni.
-Ijesztgess
olyanokat, akik félnek egy olyan egoista démontól, mint te. Engem nem tudsz
ilyesfajta olcsó trükkel megijeszteni!- sziszegtem csak számára.
-Teszek
róla, hogy rémálmaid főszereplője legyek- mondta magabiztosan és eltávolodott
tőlem. Torkomat továbbra is szorította, de arca teljesen megváltozott.
Kísérteties mosoly kíséretében megnövesztette körmeit és bőrömbe vájta.
Hangosan felnyögtem a kellemetlen érzés hatására és segélykérőn néztem körbe.
Felix eltűnt, Simon pedig elfordulva olvasott.
-Nem is
értem, hogy miért vagytok párba- csuklott el a hangom, ahogy újabb vénákat
hasító módon csúszott a nyakamba körmének újabb szakasza. Hangosan kapkodtam a
levegőért, de ne ezen kívül semmi mást nem tudtam csinálni. Kezeim erőtlenül
lógtak mellettem, lábaim viszont ebben a helyzetben szenvedtek. Szörnyen fájt,
a golyónál is.
-Megdöglesz,
hülye ribanc!- sziszegte a fülembe, majd erőből ráharapott. Nem bírtam tovább
és elvesztve minden kontrollom elkiáltottam magam. -Sikoltozz, úgy minden ölés
élvezetesebb! Nyögj, rugdoss, sikoltozz! Ez a legeslegjobb!- nevetett fel
földöntúli örömmel.
-Megtudhatnám,
hogy ebben mi a nevetséges? Ennél ezt jobban ki kell élvezni!- állt fel Simon
és ragadta meg a csuklóm. -Nézzük, hogy tényleg olyan kellemes-e az angyal vér,
mint ahogy azt mondják!- ezzel újabb kínzó, szúró fájdalom hullám remegtette
meg a testem. Simon fogai csontig hatoltak. Nyelve szorgosan nyalta a menekülő
cseppeket és még szorgosabban szívta belőle a vért. Sebastian ihletet kapva
végignyalt a nyakamon lévő vércsíkon, majd újra és újra. Úgy tűnt élvezték,
ahogy ennyire megszégyeníthetnek és megmutathatják, hogy egyáltalán nem érek
fel hozzájuk. Büntetés.
Büntetést kapok, mert megmondtam az igazam. Büntetés a szavaim miatt, amiket
megérdemeltek. Büntetés a létem miatt.
-Khm......-
szelte át az ebédlőt egy érdes, bosszús hang. A White fivérek megdermedtek és
óvatosan oldalra fordultak a hang irányába. -Adok két pillanatot, hogy
eltűnjetek, mert különben én leszek mindkettőtök rémálma. 1....- Abban a
pillanatban eltűntek, de még az ebédlőből is. A fogak és karmok hiánya egy
felszabadult sóhajjal jutalmaztam. A nyakam és a csuklóm vérben fürdött. Biztos
voltam benne, hogy a mellettem egy kis tócsa keletkezik.
-Köszönöm!-
sóhajtottam és lehunytam a szemem. Lassan kinyitottam és Anthony már a csuklóm
kötözte be.
-Kinyírom
őket!- sziszegte. Felnevettem. -Kibaszottul nem vicces!- morogta.
-Nem az
vicces. Inkább az, hogy szóba óhajtasz velem állni. Hiányzott már, hogy minden
második mondatod káromkodás!- kuncogtam.
-Ha-ha-ha!
Tudod, bent azok az idióta kölkök, elég kiakasztóak és már az is fárasztó, hogy
minden csaj engem akar. El tudod te azt képzelni?- vágott fájdalmas arcot.
-Képzelem,
hogy elég gáz, hogy nem is kell csajoznod, ahhoz, hogy felszedj egy újabb
numerát. Szörnyű, tényleg!- játszottam meg az együttérzést.
-Milyen
pimasz! Csúnya angyal! Fúj, nem szabad!- dorgált, mint egy kutyát.
-Váú!
-Angyalt
mondtam, de ne zavarjon!- kelt fel a földről és kötözte be a nyakam. Újra azok
az érdes, hideg kezek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése