Swallow my Bullet: 12.rész

(Hiányzik néha egy kis fájdalom, máskor meg nem bírom azt, hogy folyton megkísért)

(Tom szemszöge)

            Nem tudom, hogy mi történt. Anthony nem mondott semmit és úgy tűnt nem is akart. Került minket, ami bosszantó volt. Ha belerángatott a szarjaiba, nem kellene egy kicsit foglalkoznia velünk? Talán az már nagy kiváltságnak számít? Bár ha az öcsémre gondolok, akkor mégis én vagyok az, aki szerencsésebb. Bill még azt se tudja, hogy kivel volt. Dühös és ingerült ő is, amit nem viselünk jól. A békét kettőnk közül mindig ő képviselte és a hiánya enyhén őröli fel minden maradék idegrendszeremet. Ne telne el úgy egy nap, hogy ne akarnám megpofozni az egyetlen személyt, akit szeretek! Bárcsak kicsit visszatérne, mert nélküle elég gyér a helyzet. Bár ne akarna minden áldott nap leordítani, minden apró szarság miatt! Olyan irritáló mostanában. Folytonosan hisztizik, minden nyűge miatt. Régen csak a nagyobb dolgok késztették erre az elég kellemetlen cselekedetre, de akkor se fajult odáig, hogy meg akarjon verni. Tegnap volt már elegem belőle. Nélküle jöttem haza, mert hiányoltam egy kis csendet. Talál-talán megkaphattam volna azt, amit akartam volna, de alig két perc múlva ordítva tépte fel az ajtót és ugrott nyomban nekem. Nem értettem semmit se, de leginkább azt nem, hogy miért rajtam akarja levezetni felesleges energiáját. Az ágynak taszított és szinte már teli torkából kiáltotta a fejemnek össze-vissza cikázó, artikulálatlan szavait. Mondatnak se nevezném őket, annyira a düh irányította. Keze se akart nyugton maradni és fejem fölé emelte őket. Meg akart ütni. A kisöcsém, aki egy legyet se ütne meg, akinek nem is lenne akkora ereje, hogy bárkit is megüssön, úgy hogy annak fájjon. Most mégis volt valahonnan annyi ereje, hogy ágynak szegezzen és ismeretlen csillogással szemében bántson. Persze, nem csak tétlenül óhajtottam ott feküdni és várni, míg Bill átrendezi az arcomat. Értetlenségemben és magatehetetlenségemben lerúgtam magamról és elmentem. Tudtam, hogyha ott maradok vele, valakit el fog vinni a mentő. Nem akartam bántani, hiába került elő belőle ez a fura modor. Mégiscsak a testvérem és még mindig az angyalom. Utáltam volna magam, ha bántottam volna és nem is tudtam volna utána a szemébe nézni. Mindenki érezte már ezt nem? Dühöngésem az utcára sodort. Bill sose akarna utánam jönni ilyen helyekre. Ismerte azt, hogy hova szokásom járni, ha ki akarom adni magamból a feles energiát. Most mégse odamentem. Zsebembe lévő telefont előkaparva Anthony-t hívtam. Persze, ki van kapcsolva. Miért reménykedtem? A készüléket visszacsúsztattam a zsebembe és céltalanul bolyongtam. A tavasz épp csak most kezdődött, de még mindig téli szelek csípik éjjelente az emberek arcát. Leheletemet nézve ültem le egy sötét padra. Lépkedtem és csak a lábam vitt el oda. Agyam üresen kongott és csak Bill lénye törte meg néha a jótékony ürességet. Azokban a pillanatokban utáltam őt. Bár nem is őt, hanem inkább Anthony-t. Minden baj okozója egyetlen idióta barom. Ki fordult hozzá egyáltalán? Persze, én. A rohadt naivitásom miatt szenvedünk. Kellett nekem ez? Nem. "Minden gond okozója én vagyok", ismertem be magamnak. 

            Tegnap tehát ezzel a csodálatosan jó gondolattal tértem haza. Bill aludt, aminek örültem, mert nem voltam abban biztos, hogy nem akarna-e újra megtámadni. Éjszaka se aludtam sokat, ami talán elkeserítő gondolataim aktív merénylete volt a lelkem felé, a másik, hogy Bill képes lesz egy párnával megfojtani. 

            A reggel talán kegyesebb volt, mint a tegnap befejezte, de Bill hangulata továbbra is a nulla alatt jóval volt. Nem szólt hozzám, sőt teljesen kizárt a világából. Fülhallgatóval és kifejezéstelen arccal indultunk el otthonról. Egész úton csak bámultuk a szürkés eget és a magaslatokra törő épületeket, amiket jobban ismertem a kezemnél is. Lépteim zajt elnyelte a zene hangos basszusa és a reggeli forgalom ideges morajlása. Különösen nyomasztó volt minden most. A sulihoz közeledve olyan érzésem támadt, mintha ma valami megváltó dolog lenne készülőben. Az az érzés lengett körül, hogy ma elkezdődik egy életeket megváltó korszak. Mellkasomban nyomott érzés ismeretlen érzéssel fogott el. Meg akartam védeni valakit valamitől, de mégis pusztítani akartam. Szemem előtt láttam, ahogy minden ég és mindenhol pusztulás örvénylik. Akkor, ott, bárkit és bárhogyan meg tudtam volna bűntudat nélkül gyilkolni és ez nem az a "gyilkoljuk meg a matektanárt, mert egy bunkó paraszt"gyilkolás. Nem, ez annál durvább és véresebb lett volna. Olyan, amivel a Pokolra kerültem volna. A Pokol szóra hirtelen megugrott a gyomrom. Szívem hevesebben kezdett el verni és szinte azonnal érezni akartam. Akartam, hogy eltompítsa minden érzékem a kén gusztustalan illata, és a lángok égessék le rólam az ártatlanságomat. Kéjesen akartam, akár egy szerelmes szűz az első körét.

-Juj, bocsánat! Nem akartam!- hallottam egy gyengécske hangot. Lenéztem és egy vörös hajú lány szaladt a mellkasomnak. Szerencsétlen a földön ült és bámult fel rám. Hibátlan, porcelán arcán a reggeli hideg csípte piroslás mutatkozott. Vékony testén tökéletesen hangsúlyos ruhadarabok mutatkoztak. Fekete bőrbe bújtatott lábai kinyújtva terültek el a koszos aszfalton, míg fehér felsője kis híján beleolvadt bőrébe. Nem kell mondanom, hogy csodálatosan mutatott. 

-Én kérek elnézést! Én nem figyeltem!- nyújtottam neki mosolyogva a kezem, amit elfogadott. Puha ujjaival végigsimította a tenyerem, majd ujjatlan kesztyűs kezét az enyémbe nyomta. Fekete körmei és apró kezei kirikítottak az enyémből. Óvatosan megszorítottam és felrántottam. Bakancsának talpa nagyot koppant a betonon és én lenéztem rá. Haja arcába lógott és fél szemével kezdett tanulmányozni. Homlokára pillantottam, amelyen egy fekete csík húzódott. idegesen igazított rajta valamit és óvatosan elemelte a kezét a szeme elől. 

-Köszönöm!- emelte fel fejét és eresztett meg egy bájos mosolyt. Alacsony és törékeny. Válláról a világos farmerdzseki lecsúszott, amit óvatosan visszacsúsztattam rá egy kedvesnek szánt mosollyal. Nem igazán tudok kedvesen mosolyogni, ez tény.

-Új vagy?- érdeklődtem meg.

-Igen. Mortincia vagyok!- mosolyodott el.

-Mortincia?- kapcsolódott be Bill a beszélgetésünkbe. Öcsém kedves és nyugodt mosollyal lépett be a beszélgetésbe. Átkarolta a vállamat és egy megjátszott mosollyal bemutatott minket. Mennyire nagylelkű, hát nem?

-Én Bill vagyok, ő pedig Tom. Üdvözülünk a sulinkban! Bár szerintem a Pokol ehhez a helyhez képest semmi- nevetett fel hangosan Bill, mire Mortincia egy elégedetlen grimasszal és értetlen kifejezéssel arcán bámult rá.

-Honnan tudod, hogy milyen a Pokol?- kérdezte komolyan, mire lénye megváltozott. Kedves és tüneményes arca hirtelen lett durva és komoly. Értetlenül meredtünk rá, mire megrázta a fejét. Flúgos! Természetes, hogy minden jó csaj flúgos, nem? Igazán jó rálátások a jövőre. 

-Elnézést, de ez csak szarkazmus volt. Nem kell komolyan venni!- nevetett fel zavartan Bill és én elmosolyodtam. Vicces, amikor ilyen kis szerény. Megszokhatatlan. 

-Szarkazmus?- bukott ki ajkai közül a kérdés. Fejét enyhén oldalra fordította és így egyik szemén megpillanthattuk a szemfedőt. Bill a vállamba markolt, ami elég gyenge volt, de mindig az észrevétlenség a legfontosabb.

-Elnézést, de mennünk kell! Hol lesz az első órád?- kérdeztem, hogy megadjuk neki az utat. Elmosolyodott és az órarendjét a kezembe nyomta. -Bill, mondd el hol lesz óránk, oké?- néztem rá kérlelően és kezébe toltam a papírt. Ikrem is egy darabig meredt előre, majd elkezdte elmagyarázni, hogy merre van a terem. 

-Akkor sziasztok!- köszönt el, miközben visszakérte órarendjét és elindult az ormótlan, fehér épület felé. 

-Nem szimpatikus ez a csaj nekem. Neked?- bökött a tőlünk méterekre előrébb lévő lányra.

-Flúgos. Szerintem, nem idevalósi- suttogtam magam elé. 

-Mondta, hogy most jött, persze, hogy nem idevalósi!- csapott fejbe. 

-Nem is úgy értettem, gyökér!- adtam én is neki egy ütést. 

-Hanem?- morogta. Kezét tarkójára simította és óvatosan húzta rajta végig tenyerét.

-Semmi.....Egyszerűen túl fura. Az a poklos dolog, meg a szemkötő.....Flúgos!- nyögtem értetlenül.

-Mindenre van magyarázat, nem?- kérdezte angyali mosolyával. Oh, hát a régi fivérem visszatért! Kár, hogy kételyek közt.

-Gyakorold ezt az angyali mosolygást! Kicsit túljátszott- ütöttem vállába. Kibújtam karja alól és elindultam az épületbe. Bill bakancsának kopogása egyszerre hangzott az enyémmel. Ez békülés volt, vagy egyszerű csend? 

****

            Monoton és unalmas órák közepette kint elkezdett zuhogni az eső. Érdeklődést se mutatva kezdtem el bámulni az ablakot. A néhol világosabb, néhol pedig sötétebb esőfelhők komoran foglalták el égi trónjukat és öntözték a tavaszi rügyeket. A fekete betonon az összes felfirkált rajz elmosódott és helyüket kisebb pocsolyák vették át. Az alsósok nem tudnak ettől elkomorodni. Ők még egy tócsával is tökéletesen elszórakoznak. Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, mennyire is élvezik még a dolgokat. Torkom szorult össze, amikor rájöttem, hogy nekem és Billnek ez nem adatott meg. Nem játszott velünk senki se és hozzánk se akartak szólni. Bill folyamatosan egy angyalnak készített babával játszogatott és hurcolta mindenhova. A kis szőkés-barna fiúcska, akit mindig és mindenki bántott. Bántották az akkor még vékony hangjáért és lányos arcáért. Bántották, mert nem ütött vissza, ha verekedni akartak vele. Bántották, mert egy tündéri kis srác volt. Nem kötözködött, hanem segített. Nem ütött, még ha őt is akarták agyoncsapni. Okos és csendes még máig is, ami kinek negatív, kinek pozitív tulajdonság. Az üvegen végigszántó cseppekben egy pillanatra megláttam Billt kisebbként, majd magamat egy másikon. A vérző arcomat ápolgatta. Emlékszek erre a verekedésemre. Billt elkapták az akkori gimnazisták és minden rosszat akartak tenni vele. Már akkor is feladatomnak érzetem, hogy Billt megvédjem, de most még inkább. Az ikremet menekülésre utasítottam és három gerillával maradtam ott. Kisebb szerencsével, mielőtt sikeresen agyoncsaphattak volna megszöktem, de elátkoztam őket, miközben ügyetlenül botorkáltam el hazáig. Otthon szakavatott surranóként a szobánkba mentem, ahol fivérem várt egy egészségügyi dobozzal. Emlékszem, nem szóltunk egy átkozott szót se. Magamban átkoztam a megtámadókat és vérszomjasan kívántam a halálukat. Gyengének és elveszettnek éreztem magam, hogy nem tudtam megverni őket. Minden vágyam az lett volna, de kis híján kinyírattam magam. Elég okádék érzés, ha kis erőtlen nyomoréknak érzed magad. Bill, most nem szólt semmit, csak vizes kendővel próbálta letörölni az arcomról az alvadt vért. Nem nézett a szemebe és én se az övébe. Én nem tudtam, hogy ő miért kerüli a tekintetemet, de én magamról tudtam. A bátyja vagyok, még ha nem is évek, hanem csak percek választanak el minket. Kötelességemnek véltem, hogy megvédjem, de most kudarcot vallottam. Csodás. Sokáig ültünk ott és élveztük a csend fojtogató kellemességét. Minden bizonnyal Bill kapcsolta be a TV-t, mert nekem erőm nem volt felkelni. Bill kapcsolgatta a készüléket és én már csak arra figyeltem, hogy a nevem kántálja. A TV-re bámultam és nagyot kellett nyelnem. Még máig nem értettem, lehetséges-e, amit ott láttunk. A támadóink testét széttépve találták ott, ahol engem megvertek. Bill rám pillantott és azt a tekintetet nem felejtem el, ha meghalok se. Hála és csodálat tükröződött arcán. Talán itt kezdődött minden.

-Tom! Tom! Hé, kicsengettek!- bökött meg ikrem.

-He?.....Ja itt vagyok! Mi a kövi óra?- kérdeztem, majd táskámba hajítva könyveimet sprinteltem ki a teremből.

-Hol voltál?- kérdezte Bill, mikor a következő terem elé értünk. 

-Melletted- mondtam, mire a tőle megszokott leheletnyi tarkón vágással válaszolt. 

-Tudod, hogy gondoltam. Ne játssz rá a hülyére, ha már az vagy!- nevetett fel harsányan. 

-Rohadék!

-Seggfej!- rendezte le. Szája szélében megbújni látszott egy gonosz mosoly, de ő olyat nem tud. Bárhogy idegesítettem eddig nem ment neki, hogy csúnyán nézett rám, egészen tegnapig. Az nagybetűs Rejtély számomra.

-Kedves vagy- morogtam. Levágtam a táskám a földre, majd mellé kuporodtam. Nem figyeltem semmire, csak újra az üvegen folyó kis cseppeket bámultam. Sokáig bámultam az egyszerű dolgot, de valami lekötött bennük. A cseppek hasonlítottak a sokszor látott vércseppekre, csak ezek átlátszódtak és kínkeservesen lassan óhajtottak folyni. Nézni fájdalmas volt, ahogy egyik-másik nem óhajt menni és araszolva teszi meg az utat. Hirtelen az emberek jutottak eszembe. Elkezdjük. Frissek és ártatlanok vagyunk, majd folyamatosan vétkezünk és vétkezünk. Belegondolva, bárki, aki nem kér megbánást a fentiektől, azok mind a Pokolba kerülnek. Ebben a világban a Pokolért nem kell meghalni. Kiteszed a lábad a házadból és már ott vagy. Mocsok és bűn léptem-nyomon és nem lehet ellene semmit se tenni. El kell, hogy a levegővel együtt szívod magadba a bűnt és a halálhoz vezető levegőt. Siralmas, de én miért nem keseredek el ezen tények hatására? A mocsok és a bűn, nem új. Minden nap teszek valamit, ami miatt a bűn jobban tapad a bőrömre. Ha odakerülnék, a Poklot választanám, nem érdekelne semmi se. Feleslegesen szenvednék a megbánással. Egy élet nem lenne elég és egy angyal megbocsátása se. 

            Az üvegen hangosabban kopog az eső. Az üveget hirtelen vörös cseppek kezdték el színezni, amik először egy pentagrammára, majd egy ördögi vigyort villantó pasasra váltottak. Körülöttem mindenki kiáltozni és futkározni kezdett, de én farkasszemet néztem a vigyorgó vérképpel. Halkan suttogott valaki a fülembe. Nem fordítottam oldalra a fejem. Nem kockáztatom meg. 

-Milyen nagy fiú lett belőled!- hallatszik a fülembe egy rideg, kegyetlen hang. Hangja, akár a szilánkok, úgy sértik meg a bőrömet. -Apád büszke lesz rád. Nagyon gonosz fia lett!- fúj egyet a fülembe, amitől megfagynának ereim.

-K-ki vagy?- akadozik a hangom, de őt nem érdekelte. Felnevetett és eltűnt. 

-Tom!- rángatott Bill. Tekintetét az enyémbe mélyesztette és forró kezeivel simogatta a vállam. 

-Bill....vigyázz!- nyeltem nagyot. A történtek nem tudatosultak még eléggé bennem és nem is igazán tudtam velük mit kezdeni. Annyit sejtettem, hogy valami elmebeteg lény beszélt nekem, valami apáról. Apám elhagyott minket, nem tudom mit beszélt. 

-Mire, Tomi?- kérdezi lágyan. Pislogok párat és a teste körül lévő meleg fényt nézem.

-Arra a köcsög valamire- leheltem és feltápászkodtam. Bill továbbra is világított, ami zavart. Ártatlan fény fogta körbe törékeny testét és megváltón mosolygott rám. Fintorogva rántottam el a fejem. A vér nem forrt bennem és ez igazán elborzasztott. Hidegnek és érzéketlennek éreztem magam. A vér megfagyhat? 

-Rendben, Tomi!- mosolygott és arrébb lépett tőlem. Szemem már nem zavarta az az idegesítő fény. 

-Vigyázz magadra!- fogtam meg óvatosan csuklóját, mire felszisszent.

-Hideg a kezed- nézett furán rám. Vállat rántottam és elhúztam a kezem. Bill a kezem után kapott és rányomta forró ajkát. Egész lényéből egyfajta megbabonázó melegség áradt, ami vonzott és taszított. -Vigyázni fogsz rám, nem kell nekem vigyáznom magamra!- ölelte meg, mire a véres ablakra meredtem. Lehet, hogy nem védhetlek meg mindig......

Szeretném megköszönni az új desinget Beut Lora-nak! 
Remélem tetszett a rész!